Azzal eddig is tisztában voltunk, hogy van az emberi tűrőképességnek határa, és azt is tudjuk, hogy mindenkinél más és más az a pont, ahol már feladja, nem bírja tovább. Erről leginkább talán Káldy Attila ultra-sportoló tud nekünk mesélni, hiszen a fiatalember 4704 kilométert tekert le az Egyesült Államokban 12 nap 1 óra 17 perc alatt.
A 35 éves balatonkenesei kerékpáros – hűen önmagához – kerékpárral érkezett az interjúra. 120 kilométert letekert amíg elintézte ügyes-bajos dolgait a fővárosban, majd szolgálatkészen válaszolgatott a kérdésekre, végül felszállt a kerékpárja nyergébe és haza tekert.
Amikor megkérdezték: mi leszel, ha nagy leszel, Ön rögtön rávágta, hogy ultra-kerékpáros?
Csak tizenkét vagy tizenhárom éves lehettem, amikor először ültem kerékpárra. Az édesapám katonatiszt volt, így állandóan költöztünk, és éppen Fehérvárott ért az iskolakezdés. Abban a városban akkoriban csak a grundfoci számított sportnak, amiért én nem túlzottan rajongtam, így inkább csak külső szemlélője voltam az akkori eseményeknek. Akárcsak az iskolai oktatásnak. Talán nem vet rám túl jó fényt, de annyira nem érdekelt az iskola, hogy a negyediket kétszer kellett járnom. Az első dolog, ami felkeltette a figyelmemet, az a bátyám biciklije volt, amit el is kötöttem. Többé le se szálltam volna a nyergéből, ha nem érnek utol, de ez a kaland meghatározta további életemet. Akkoriban remek kerékpáros egyesület működött a városban. Álltunk a pálya kerítésénél és gyönyörködve néztük, ahogy a nagyok remek kerékpárokon, színes szerelésben, jókedvűen kikerekeztek edzeni. Valahogy olyanok voltak nekem, mint a régi korok nagy hősei, a lovagok. Úgy éreztem, szeretnék én is közéjük tartozni. Aztán vettem a bátorságot és jelentkeztem. Körülbelül harmincan kezdtünk, és pillanatok alatt csak hárman maradtunk. Aztán már csak én maradtam magnak, hiszen a korosztályom képviselői is hamar eltűntek.
Rögtön felismerték a tehetségét?
Nem voltam kimondottan tehetséges, de hihetetlenül kitartóan tekertem a pedált, ezért maradhattam. Néha még számomra is érthetetlen módon, mindig rendesen mentem edzésre, és letekertem az előírt penzumot. Azután behívtak katonának, így két évet kénytelen voltam kihagyni, de amikor leszerelés után újra jelentkeztem az edzőmnél, ő szeretettel fogadott és segítségével hamarosan már hosszútávokon is indultam.
Mi történt ezután? Hogyan jutott el odáig, hogy az Egyesült Államok legkeményebb versenyén elinduljon?
Ezután rövidesen véget ért a karrierem, hiszen a rendszerváltás után sorra szüntették meg az egyesületeket, a szakosztályokat. A miénk is hasonló cipőben járt, így mindenki ment amerre látott. Egy darabig alkalmi munkákból tartottam fenn magam, néha a barátaimnál vendégeskedtem. Egyedül a kerékpározásról nem mondtam le. Szinte nem telt el olyan nap, hogy ne ültem volna nyeregbe. Aztán elindultam ultra triatlonon, amit Velencén rendeztek meg, és meg is nyertem. Tájékozódtam az addig elért legjobb időkről, és úgy gondoltam van keresnivalóm a mezőnyben. Jó párszor rajthoz álltam hosszabb távokon, de végül az élet ismét közbeszólt: egy gerincműtét meggátolt abban, hogy tovább fussak, így maradt a kerékpározás. Az idén végre sikerült annyi pénzt összeszedni, hogy elinduljak a San Diego-Atlantic City között megrendezett versenyen.
Hogy ellenőrzik, hogy becsületesen teker, vagy éppen huzatja magát a kísérő autóval?
Van egy versenybiztos, és vannak az ellenőrző pontok, egyébként amolyan fair play alapon működik a verseny. Éjszaka a versenybiztos is alszik, ilyenkor a kevésbé becsületesek is követik a példáját, vagy magukat húzatva hagyják maguk mögött kilométereket. Én azért indultam el a versenyen, hogy végigtekerjem, így nem is akartam cselhez folyamodni, bár néha bevallom már legszívesebben megtettem volna.
Mi volt a legnehezebb a közel ötezer kilométer alatt?
Leginkább a napsütés volt elviselhetetlen, valamint az éjszakára szabadon engedett kutyák. Ugyanakkor a hazai szokásokkal ellentétben az autósok hihetetlenül tiszteletben tartják a gyalogosokat és a kerékpárosokat. Nagyon figyelnek rájuk, mert tisztában vannak azzal, hogy védtelenek velük szemben. Így ott az a fajta viselkedés, ami nálunk mindennapos az utakon – leszorítják a biciklistát, veszélyeztetik a gyalogosokat – elképzelhetetlen.
Jármi Hilda
