Napjainkban igen népsze­rű­ek az ütős labdajátékok, köz­tük a fallabda, mely egyre na­gyobb teret hódít.

 

A te­rem, az­az a cel­la adott volt, idő is volt bő­ven és a fog­lyok moz­gás­igé­nyük ki­elé­gí­té­se­kép­pen egy ki­csi, ke­mény lab­dát ütö­get­tek a te­rem fa­lá­hoz. A já­ték a bör­tön fa­la­in át­re­pül­ve gyor­san nép­sze­rű­vé vált az is­ko­lák­ban is. Úgy tart­ják, hogy a fal­lab­da a lon­do­ni Harrow School-ban ala­kult ki 1830 tá­ján. A di­á­kok, mi­köz­ben ar­ra vár­tak, hogy be­ke­rül­je­nek a min­dig fog­lalt rackets-pályára, egy ki­sebb te­rem­ben ütö­get­ték a gu­mi­lab­dát be­me­le­gí­tés­ként. Ké­sőbb rá­jöt­tek, hogy a pu­hább lab­da vál­to­za­to­sab­bá, ne­he­zeb­bé te­szi a já­té­kot. 
A Squash el­ne­ve­zés két jel­lem­ző­ből, egy an­gol szó­ból, amely­nek je­len­té­se töb­bek kö­zött ki­csa­vart na­rancs, és ki­la­pít, valamint a pu­ha lab­da fal­hoz la­pu­lá­sa­kor hal­lat­szó hang­ból szü­le­tett. A sza­bá­lyo­kat 1923-ban rög­zí­tet­ték. El­ső­sor­ban ott vált gyor­san nép­sze­rű­vé, ahol a brit had­se­reg ál­lo­má­so­zott, így In­di­á­ban, Pa­kisz­tán­ban, Egyip­tom­ban, Auszt­rá­li­á­ban, Új-Zé­lan­don, Dél-Af­ri­ká­ban.
So­kan nem te­he­tik meg, hogy idő­igé­nyes lab­da­já­té­kot űz­ze­nek; ne­kik sem kell le­mon­da­ni­uk a tes­ti és szel­le­mi ki­hí­vás­ról, a ver­sen­gés okoz­ta örö­mök­ről!

A fal­lab­da a leg­gyor­sabb és leg­at­le­ti­ku­sabb sport­ágak egyi­ke. Nö­ve­li a rob­ba­né­kony­sá­got, az ál­ló­ké­pes­sé­get, fej­lesz­ti a moz­gás­ko­or­di­ná­ci­ót, ugyan­ak­kor azt az él­ve­ze­tet is nyújt­ja, hogy az el­len­fél­lel ki­bab­rál­ha­tunk. Nép­sze­rű­ség­ét an­nak is kö­szön­he­ti, hogy a sport­ág mű­ve­lői rö­vid idő alatt ver­seny­szin­tű edzett­ség­re te­het­nek szert. A squash te­hát tö­ké­le­tes sport, el­fog­lalt em­be­rek szá­má­ra. Ma már több mint 150 mil­li­ó­an játs­­szák a vi­lág 122 or­szá­gá­ban. Ma­gya­ror­szá­gon is ro­ha­mo­san nő a tá­bo­ra. Sze­ren­csé­re a „fer­tő­zés” már nem­csak Bu­da­pes­ten, ha­nem vi­dé­ki kis- és nagy­vá­ro­sa­ink­ban is gyor­san ter­jed. A sport­ág szép­sé­ge ab­ban rej­lik, hogy az ala­pok na­gyon kön­­nyen el­sa­já­tít­ha­tók. A te­nis­­szel el­len­tét­ben az idő fe­le nem a lab­da­sze­dés­sel te­lik, a já­ték fo­lya­ma­tos és in­ten­zív. Mint e sport­ág gya­kor­ló­ja mond­ha­tom, min­dig új és új ele­me­ket si­ke­rül fel­fe­dez­nem és be­épí­te­nem já­té­kom­ba, ame­lyet egy éle­ten át tö­ké­le­te­sí­tek.
A já­ték lé­nye­ge, hogy két já­té­kos egy kis­mé­re­tű lab­dát fel­vált­va ütö­get a te­rem fa­lá­hoz úgy, hogy az el­len­fél a má­so­dik pat­ta­nás előtt ne ér­hes­se azt el. A ki­hí­vás ab­ban rej­lik, hogy mind­ezt egy­re gya­kor­lot­tabb el­len­fe­lek­kel szem­ben si­ke­rül­jön meg­va­ló­sí­ta­nunk. A küz­de­lem ki­lenc nyert pon­tig foly­ta­tó­dik úgy, hogy csak az ado­ga­tás­ból el­ért pon­tok szá­mí­ta­nak.
A já­ték szel­le­mi­leg és fi­zi­ka­i­lag egy­aránt ki­me­rí­tő le­het, de a „csa­ta” vé­gén elé­ge­det­ten és fel­üdül­ve, bár ter­mé­sze­te­sen holt­fá­rad­tan hagy­hat­juk el a pá­lyát. – és ek­kor esik iga­zán jól a cím­ben em­lí­tett, meg­ér­de­melt ki­csa­vart na­rancs­lé.

Nagyiványi György