Kereskedő, magánvállalkozó, másodállásban Siófok város gyámhivatalának hivatásos gondnoka. Wolf Csaba hétköznapi fiatalember társaival együtt, akikkel évről-évre nekiindulnak, hogy önnön határaikat átlépve a csúcsra törjenek. Véletlenül találkoztunk apró, vidéki üzletében, és amikor azt mondta: most tértem vissza a Mont Blanc-ról csak nevettem. Ma már arról faggatom, hogy kezdődött ez a szenvedély?

 

Mi­ért mász­ta meg az el­ső he­gyet, és hol járt?

Egy ki­csit bo­lond vagyok…, de ko­moly­ra for­dít­va a szót, azt hi­szem, min­den­ki ar­ra vá­gyik, hogy meg­va­ló­sít­has­sa ön­ma­gát, be­bi­zo­nyít­has­sa, hogy nem hát­rál meg a ki­hí­vá­sok elől. Van aki ál­mo­do­zik er­ről, fil­me­ket néz vagy re­gé­nye­ket ol­vas, hő­sök bő­ré­be kép­ze­li ma­gát. Én Szlo­vé­nia leg­ma­ga­sabb he­gyén, a Juliai Al­pok­ban érez­tem elő­ször úgy, hogy si­ke­rült! Néz­zé­tek, ez va­gyok én!
Mi­lyen fi­zi­kai fel­ké­szült­ség kell a hegy­má­szás­hoz?
A si­ma trekkinghez át­la­gos, a ma­gas­he­gyi tú­rák­hoz már ko­moly ál­ló­ké­pes­ség­re van szük­ség. Va­ló­já­ban a fi­zi­kai erőn­lét ke­vés, bi­zo­nyos eset­ben el kell, hogy vi­seld a fáj­dal­mat, tűr­nöd kell a szen­ve­dést. Ez nem min­den fi­a­tal má­szó­ra jel­lem­ző.
Spor­tol va­la­mit, hogy tart­ja a for­má­ját?
Rend­sze­re­sen já­rok úsz­ni, he­ti két­szer súly­zós aerobikon ve­szek részt, he­ti egy al­ka­lom­mal aerobik boksz­edzé­sen, né­ha még ki­egé­szí­tem mind­ezt egy kis edző­ter­mi súly­zó­zás­sal. A hét­vé­gé­ken tú­rá­zunk, eset­leg szik­la-, vagy mű­fal má­szás­ra ad­juk a fe­jün­ket. Dol­goz­ni is ke­rék­pár­ral já­rok, ami na­pi 10kilométeres te­ke­rés.
Mi­lyen csú­cso­kat járt meg?
A Do­lo­mi­tok­ban a Tofana di Mezzo-t, amely 3243 mé­ter, a 3798 mé­ter ma­gas Grosglockner-t, majd a Mont Blanc-t, amely 4810 mé­te­res. Min­dig egy­re ma­ga­sabb­ra, de lát­tam gyö­nyö­rű, ki­sebb csú­cso­kat, és rá­jöt­tem, hogy nem fel­tét­le­nül kell ma­gas­ság­hoz köt­ni a tel­je­sít­ményt, elég egy ko­mor, ne­héz, vi­ha­ros idő­já­rás, hó­esés vagy ne­he­zen meg­kö­ze­lít­he­tő, me­re­dek út, s a leg­ki­sebb emel­ke­dő is el­ér­he­tet­len tá­vol­ság­ba ke­rül.
Hogy ta­lált tár­sak­ra a hegy­má­szás­hoz?
Rend­sze­rint a vé­let­le­nen múlt. Má­szó is­ko­lá­ban, tú­rá­kon. Elő­for­dult, hogy az üz­le­tem előtt ál­ló fán rá­érő időm­ben hú­zódz­kod­tam, oda­jött hoz­zám egy srác és kér­dez­te, hogy mi a ba­jom? El­be­szél­get­tünk és ki­de­rült, hogy ő is ha­son­ló ér­dek­lő­dé­sű, az­óta min­den je­len­tő­sebb má­szás­nál a tár­sam. A Mont Blanc-t hár­man mász­tuk meg Herrmann Csa­bá­val és Szé­kely Ist­ván­nal.
Mit visz ma­gá­val egy pro­fi?
Fran­cia ágyat, na jó ez nem ko­moly. Elő­ször el akar­ja vin­ni a kis­ker­ti aj­tót is. Az­tán tú­rá­ról tú­rá­ra ta­nul és egy­re ke­ve­sebb fe­les­le­ges dol­got visz fel a hegy­re, per­sze az is kí­nos le­het, ha va­la­mi­ről úgy gon­dol­tad, hogy nem kell, és ké­sőn de­rül ki, hogy na­gyon is szük­ség lett vol­na rá. A fel­sze­re­lés min­dig függ a kö­rül­mé­nyek­től, ma­gas­ság, a tú­ra idő­tar­ta­ma, idő­já­rás, év­szak stb. Nagy át­lag­ban ru­há­zat, sá­tor v. bivak zsák, élel­mi­szer, víz, gáz- vagy ben­zin­fő­ző, sá­tor, há­ló­zsák, de­rék­alj, ha kell há­gó­vas, tú­ra­csá­kány, és még foly­tat­hat­nám.

Tu­dom, hogy na­iv kér­dés, de mi­lyen ér­zés a hegy­csú­cson áll­ni?
Ál­ta­lá­ban fá­zom, és ar­ra gon­do­lok: ed­dig jó, fel­küz­döt­tem ma­gam, még mi­e­lőtt az idő vál­to­zott vol­na (ros­­szabb­ra), el­ér­tem, hogy mi­nél gyor­sab­ban biz­ton­sá­gos ma­gas­ság­ba ke­rül­jek. Azu­tán az él­mé­nyek pár nap után „leülepszenek”, ak­kor hir­te­len ele­mi erő­vel el­kez­dek örül­ni.
Az élet­ben is a csúcs­ra tö­rek­szik, vagy ép­pen vis­­sza­hú­zó­dó, és eb­ben sza­ba­dít­ja fel ön­ma­gát?
A sze­re­tett he­gyek kö­zött ál­ta­lá­ban nincs ál­nok­ság, ha­zug­ság, nem az szá­mít, mi­lyen au­tód van, mi­lyen vas­tag arany nyak­lán­cot hor­dasz. Ott csak a tel­je­sít­mény ér va­la­mit. Vagy tu­dod és te­szed a dol­god, vagy el­buksz, nincs mel­lé­be­szé­lés. Szá­mom­ra ez egy igaz­sá­go­sabb vi­lág. Úgy ér­zem 300 mé­ter­től föl­fe­lé egy­re hu­má­nu­sab­bak le­szünk, per­sze van­nak ki­vé­te­lek, de nem ez a jel­lem­ző. Az élet­ben nem fel­tét­le­nül kell, és nem is tu­dok min­den­ben a csúcs­ra tör­ni, de biz­tos hogy min­den hegy­má­szó­ban van egy kis ma­xi­ma­liz­mus.
Sze­re­ti az em­be­re­ket?
Fel­tét­le­nül, és mé­lyen meg­döb­be­nek, ami­kor hát­ba tá­mad­nak. A mun­kám egyik ré­szét sem tud­nám vé­gez­ni, ha nem te­kin­te­ném az em­bert, egy sze­re­tet­re mél­tó lény­nek, és el­ke­se­rít, ha szem­be­ta­lál­ko­zom a go­nosz­ság­gal.
És a hi­de­get?
Nem, de el­vi­se­lem. Egy ál­ta­lam mé­lyen tisz­telt ma­gyar má­szó er­re azt vá­la­szol­ta: a hi­deg­re edze­ni nem le­het, er­re szü­let­ni kell.
Van­nak ál­mai, hogy ho­va sze­ret­ne el­jut­ni?
Te­le va­gyok ál­mok­kal. Aki­nek nin­cse­nek ál­mai, sze­rin­tem nem is él iga­zán.
Ál­mok: csa­lád, bé­kés nyu­godt élet, te­hát át­la­gos. Most Dél-Ame­ri­ká­ba Aconcagua csú­csá­ra ké­szü­lök, va­gyis nem át­la­gos. Le­het hogy fur­csán hang­zik, de je­len pil­la­nat­ban nem vá­gyom 7000 mé­ter fö­lé, tisz­te­lem aki le­győ­zi, de tu­do­má­sul ve­szem, hogy az e fö­löt­ti ma­gas­sá­got ha­lál­zó­ná­nak hív­ják, és én még él­ni sze­ret­nék.
Ked­ve­li a ve­szélyt? Azt mond­ta, hogy ki­csit bo­lond, ez kell a koc­ká­zat­vál­la­lás­hoz?
A ve­szély min­den em­ber éle­té­ben je­len van. Csak vagy tu­do­mást vesz ró­la, vagy nem. Az és­­sze­rű­ség ha­tá­rá­ig jó a ve­szély, fel­dob, olyan, mint a ká­bí­tó­szer, de vi­gyáz­ni kell ve­le, kön­­nyű túl­ada­gol­ni. Lát­tam már má­szót szin­te a sze­mem előtt meg­hal­ni, ez elég ki­jó­za­ní­tó tud len­ni. Mász­ni csak meg­fe­le­lő fi­zi­kai, men­tá­lis, szak­mai fel­ké­szü­lés után sza­bad. Sze­rin­tem egy jó má­szó, szin­te éle­te vé­gé­ig ta­nul, ezért csak a leg­na­gyobb tisz­te­let­tel tu­dok be­szél­ni az ok­ta­tó­im­ról és a ta­pasz­talt sport­tár­sa­im­ról. Amúgy kü­lönc­nek len­ni jó, a bo­lon­dok­nak egy cso­mó dol­got el­néz­nek.

K. J.