A mámor az orrban kezdődik?

Hiába üldögélünk büszkén az evolúciós piramis csúcsán, néha-néha be kell látnunk, hogy vannak olyan viselkedésformák, amelyek tekintetében szinte majmoljuk a fákon élő rokonainkat. Miközben oly szisztematikusan, tudatosan – netán tudományos alapon – megszervezzük és megtervezzük az életünket, észre sem vesszük, hogy bizonyos sorsdöntő helyzetekben kizárólag az „állati ösztöneinkre” hagyatkozunk.

Mint ahogy arról előző lapszámunkban is írtunk, a szaglás az egyik legprimitívebb érzéklet-fajta, mégis alapvetően képes meghatározni hangulatunkat, közérzetünket és cselekvéseinket. Jelentőségét főként az adja, hogy a szaglásnak közvetlenebb pályája van az agyhoz, mint bármely más érzékszervnek. Ráadásul a többi érzéklet-fajtával ellentétben szinte valamennyi szagot be tudjuk sorolni a kellemes vagy kellemetlen kategóriák egyikébe. A szagingerek tehát kivétel nélkül valamilyen érzelmi reakciót váltanak ki belőlünk.

Ma már a kétkedők is elismerik, hogy a szaglás szinte nélkülözhetetlen a mindennapi életben való tájékozódásnál. Legyen szó helyek, tárgyak, avagy emberek közötti eligazodásról. És ahogy az állatok számára a legtöbb és legfontosabb információt a szaglószervük közvetíti, úgy mi is „vakon megbízhatunk” az orrunkban.

Ezt az a tény is alátámasztja, miszerint a szaglás olyan típusú érzékelés, amelyet csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem tudunk akaratlagosan befolyásolni. Legalábbis nem lehet úgynevezett „prekoncepciónk” azzal kapcsolatban, hogy amit érzünk, az jó, vagy rossz. A látványt, a hangot, sőt, még a tapintási ingereket is képesek vagyunk úgy-ahogy kellemes, illetve kellemetlen irányba terelni. Például tudományosan igazolt tény, hogy képesek vagyunk úgymond az elvárásaink vagy sejtéseink alapján befolyásolni, olykor deformálni azt, amit látunk, vagy hallunk. Ugyanez aligha mondható el a szaglást illetően. Tehát akárhogy szeretnénk is kellemesnek érezni egy szagot, ha azt a memóriánkban a „büdös” címkével ellátott fiókban tároltuk el korábban.

Ez állati!

A szaglás ősi, primitív és befolyásolhatatlan volta miatt jelent oly megbízható támpontot például a párválasztásnál. Régóta ismert, hogy az állatvilágban a szagingerek kulcs-szerepet játszanak a fajfenntartást célzó viselkedésben. Az utódnemzésre legmegfelelőbb egyed kiválasztása terén az állatok kizárólag az orrukra hagyatkoznak. Döntéseik helyességét eddig még a tudósoknak sem sikerült igazolni vagy cáfolni. Annyi bizonyos csupán, hogy ritkán panaszkodnak az elhibázott választásuk miatt…

Persze azért a szakértők is szolgálnak némi tudományos magyarázattal az állatok szaglás alapon történő párválasztására. Egyebek mellett kimutatták, hogy az emlősök a másik szagából pontosan tudják, hogy illik-e hozzájuk avagy nem. Az ily módon kiválasztott egyed – állítólag – a legmegfelelőbb alany a párosodásra.

Természetesen a feromonok hatásáról se feledkezzünk meg! Ez a – főként alacsonyabb rendű állatok által kibocsátott – hormonszerű illatanyag elsősorban a párosodásra való készenlétet jelzi a másik felé.

Ezt az emberi orr számára érzékelhetetlen kémiai anyagot sokáig csak a rovarokkal kapcsolatban említették. Manapság már nem lepődünk meg azon a kijelentésen, hogy léteznek humán eredetű feromonok is, amelyek főként az illető szexuális hangulatáról, illetve a női ciklusokról „adnak felvilágosítást”. Ezek a speciális vegyületek az emberi bőrben keletkeznek és létezik az orrunkban egy parányi terület, amely ennek a rejtélyes illatnak a felfogására „szakosodott”. Az ide érkező ingerek expressz sebességgel száguldanak agyunk megfelelő pontjába. Persze az egész folyamatról nekünk nincs tudomásunk.

És hogy mennyire nem hagytuk magunk mögött állati tulajdonságainkat, íme egy érdekes bizonyíték. Megfigyelték, hogy a nők a ciklusuk közepén, vagyis a peteérés időszakában vonzóbbnak tartják a kemény, férfias illatokat, mint máskor. Ugyanakkor a férfiak is „megérzik” a legtermékenyebb periódusban lévő nők illatát. Ezen evolúciós hatások alól egyikünk sem vonhatja ki magát teljességgel, hiszen a természet gondoskodni akar arról, hogy a termékeny nők és az utódnemzésre kész férfiak megtalálják egymást.    

Orrban az igazság

Az emberi feromonok létezésének igazolása egyszer s mindenkorra véget vetett a szív és a szerelem közvetlen összefüggéséről szóló teóriák hangoztatásának. Tudomásul kell venni, hogy Szent Valentin napján hiába rajzolgatjuk tele a határidőnaplónkat a Nagy Ő monogramját körülölelő rózsaszín szívekkel, ha a kiszemelt célszemély „nem bírja a szagunkat”.

Talán nincs is olyan ember, aki nem tapasztalta volna még saját feromon-jelzőjének a működését. Gyakorta előfordul, hogy megismerünk valakit, aki első látásra (és hallásra) kifogástalannak tűnik, minden „alkalmazási feltételnek” megfelel, ám valahogy mégsem vágyunk arra, hogy megérintsük, vagy hogy ő érjen hozzánk. Sőt, igyekszünk a diplomáciai szabályokat érvényesítve mindvégig háromlépésnyire maradni tőle. Aztán hazamegyünk, és értetlenül csóváljuk a fejünket. Talán meg is ijedünk. Mustrálgatjuk magunkat a tükörben, és riadt arcunkon keressük az őrület jeleit.

Aggodalomra semmi ok. A teljesen abnormálisnak tűnő viselkedésünk hátterében az említett „feromon-jelző készülék” működése áll. Csupán annyi történt, hogy a szaglóhámon található parányi „műszerek” érzékelték a másik feromonját, az információt fellőtték az agyba, ahol az illetékes sejtek – a szagminta villámgyors elemzését követően – egyhangúlag úgy döntöttek, hogy a szagtulajdonos nem megfelelő a számunkra.

Magától értetődő mindennek a fordított változata is. Ebben az esetben csak annyit érzünk, hogy az amúgy minden tekintetben unszimpatikus „másikhoz” úgy vonzódunk, mint gémkapocs a patkó-mágneshez. Az előbbiekhez hasonlóan a megmagyarázhatatlan vonzalommal kapcsolatos esetek sem gyarapítják az X-aktákat. A jelenség magyarázata szintén a fero-monokkal függ össze. Minden jel szerint a szaglásnak meghatározó szerepe van a párkereséssel, illetve a szexualitással összefüggő viselkedési formáknál. Jóllehet, a társkeresésre specializálódott irodák egyre több, tudományos és okkult módszert bevetnek a kuncsaftok, pontosabban a tetemes regisztrációs díjak érdekében, ám a legfontosabbat nem tudják felvenni a szolgáltatások listájára.

Talán a jelenleginél nagyobb beválási statisztikát produkálhatnának a hivatásos társkeresők, ha a meglévő adatok és paraméterek mellett valami módon szagmintát is vennének a hozzájuk fordulótól.

Több kísérlettel is sikerült igazolni orrunk csalhatatlanságát. Legalábbis ami a szexuális vonzalmat illeti. Az egyik vizsgálatban például férfiak által levetett pólókat szagoltattak a női kísérleti alanyokkal, akiknek csak annyit kellett eldönteni, melyik szagos ruhadarab volt számukra a legszimpatikusabb, és melyik a legellenszenvesebb.   Ezt követően a hölgyek személyesen is megismerhették a pólók tulajdonosait. Meg sem lepődtek a kutatók az eredményen, amely szerint a szimpatikus pólóhoz minden esetben szimpatikus tulaj tartozott.

E tudományos teszteléstől függetlenül mindannyian tudjuk, pontosabban érezzük, hogy a párkeresés során – hacsak nem kizárólag intellektuális alapokon nyugvó, plátói szerelemre vágyunk – legjobb, ha az orrunk után megyünk. A szívünk és az eszünk diktálta irányt tehát minden esetben érdemes a szaglószervünkkel egyeztetni.

Férfiasan tökéletes

Ha illatokról beszélünk, javarészt a gyengébbik nem szemszögét, azaz szaglását veszszük alapul. Az illatmesterek azonban – szerencsénkre – egyre többször gondolnak mostanában a férfiakra. Természetesen a férfias illatok kimunkálásánál is a nők véleményét veszik figyelembe, hiszen jellemzően ők vásárolják ezeket az illatszereket is.

A nők véleménye azért is döntő, mert a szaglásuk jóval kifinomultabb. Ráadásul a férfiaknak szánt illatkombinációk lényegében a gyengébbik nem számára lettek kitalálva.

A letűnt idők „emberszagú” férfi-ideálja legfeljebb a náthás nők körében tudna hódítani. Tudvalevő, hogy az erősebb nem verejték-mirigyei intenzívebben működnek, így ennek megfelelően olyan dezodorokat kellett kifejleszteni, amelyek képesek elnyomni a testszagot.

Érdekes tény, hogy a férfiaknak készített illatokat menopauzán túl levő nőkkel tesztelik.

Szerelmi bájillat

Noha – némi képzavarral élve – virágkorát éli az illatipar, a kellemes szagok varázserejét nem korunk nője fedezte fel. Ismeretes, hogy a csábítás ezernyi trükkjét bevető Kleopátra is nagy figyelmet fordított az illatok helyes megválasztására. Bár volt idő, amikor a különböző illóolajok direkt használatát „hatóságilag” tiltották, mégis a leleményesebb hölgyek a zsebkendőjükre és a levélpapírjukra véletlenül mindig cseppentettek egyet-egyet kedvenc parfümjükből.

Manapság szinte már megszámlálhatatlan illatkombinációk állnak rendelkezésünkre. Ahogy az öltözködésben, úgy az illatok terén is beszélhetünk divatról. Pedig a magunk köré generált illatfelhők „készítésénél” aligha érdemes a divatot követni.

A parfümök kiválasztásánál általában a döntő szempont az, hogy milyennek szeretnénk magunkat mutatni. Ha szeretnénk szerény, kedves, gyámolításra szoruló leány látszatát kelteni, inkább az édeskésebb, lágyabb, alig érezhető illatok felé vesszük az irányt. Az „éjszaka asszonya” szerephez viszont egy kissé erőszakosabb, fűszeres, távolabbról is érezhető permet dukál.

A megfelelő illat felkutatása komoly kihívás mindannyiunk számára. Ösztönösen vonzódunk bizonyos illatfajtákhoz, amelyen nehezen, vagy egyáltalán nem tudunk változtatni. Olykor szeretnénk túllépni megszokott és unalmasnak tetsző „énünk határain”. Ekkor van az, hogy például a korábbiakhoz képest egy egészen új, idegen illatba burkoljuk magunkat. Ám az „új illat, új élet” elképzelésünk hamarabb szerte foszlik, mint a parfümünk illata.

Mindenkinek ugyanis megvan a saját, eredendő testszaga, amelyhez az illatszerek hatása hozzáadódik. A végeredmény mindenkinél más és más. Ezért nem szabad például egy papírmintán megszaglászni a választandó parfümöt! Az ily módon becserkészett, méregdrága illat ugyanis olyan csábítási fegyverré válhat, amely fordítva sül el, és nem vonzza, hanem kifejezetten taszítani fogja a Nagy Ő-t.

Szigeti Ildikó