Regőczy Krisztina különleges pillanatokat élt át február elején a Budapesten lezajlott Műkorcsolyázó és jégtánc Európa-bajnokságon. Sallay Andrással 1980-ban elért világbajnoki győzelmük óta először hangzott fel magyar himnusz nemzetközi versenyen. A himnusz ezúttal Sebestyén Júliának szólt. Regőczy Krisztina neve viszont végérvényesen összefonódott a jégtánccal.
A 70-es évektől 1980-ig felfelé ívelő pályafutásuk során az olimpiai ezüstéremtől a világbajnoki aranyéremig gyakorlatilag mindent elértek. Itthon jelenleg ragyogó üzletasszony, társtulajdonosa egy új, gazdagréti fitnessteremnek.
Legutóbb a február eleji Műkorcsolyázó és jégtánc Európa-bajnokságon találkoztunk, ott is sokat dolgoztál. Hogyan fér bele a jégtánc is az életedbe?
A jégtánc mindig része lesz az életemnek. A Nemzetközi Korcsolyázó Szövetségben betöltött munkámon kívül változatlanul nagyon szeretek tanítani, versenyzőkkel foglalkozni. Általában eseti jelleggel és meglepő módon külföldről keresnek meg azzal a kéréssel, hogy jégtáncos párok gyakorlatainál segítsek csiszolgatni a koreográfiát, puhábbá tenni az egyes elemeket, táncosabbá tenni a lépéseket. Nagyon szeretem csinálni.
Visszatekintve pályafutásodra, milyennek élted meg a versenyszerű korcsolyázást?
Talán furcsa ezt mondanom, de a korcsolya más sportágakkal összehasonlítva nagyon hálátlan sport abból a szempontból, hogy majdnem 10 év kell ahhoz, hogy felnőtt versenyeken eredményeket érjünk el és még újabb évek, hogy esetleg dobogóra jussunk. Más sportoknál néhány év alatt megérnek az eredmények. Nekem viszonylag szerencsém volt, mert 11 éves koromban kerültem Sallay András mellé. 17 évig korcsolyáztunk együtt, és úgy tudtuk befejezni, hogy sok szép hazai és nemzetközi sikert tudtunk a hátunk mögött. De ehhez szépen végig kellett járnunk a szamárlétrát.
Hogyan döntöttétek el, hogy abbahagyjátok az amatőr versenyzést?
Az 1980-as évadban döntöttünk úgy, hogy a versenyzést, – eredménytől függetlenül abbahagyjuk. Nagyon szerettünk volna nyerni, és nagyon boldogok is voltunk, amikor éppen ebben az évben állhattunk fel a világbajnoki dobogó legmagasabb fokára.
Tudni kell, hogy az ilyen nagy versenyeken mindig képviselteti magát minden nagyobb jégrevü. Így mi is kaptunk európai és amerikai jégrevü ajánlatot győzelmünket követően. Végül is az amerikait választottuk. Fantasztikus lehetőség volt Amerikát és Kanadát tetőtől talpig végigjárni. Először egy évre kötöttük a szerződést, de két év lett belőle. Itthon halasztást kértem az orvosi egyetemen. Ezután még két évet profiként is versenyeztünk, ahol sikerült szintén világbajnokságot nyernünk.
Mi lett az orvosi egyetemmel?
Amikor a revüzés után visszatértem azt a választ kaptam, hogy most már újra kell kezdenem az egészet. Így a két évem elveszett. Az az igazság, hogy én több, mint 20 évig állandóan olyan fegyelemben éltem, hogy akkor nem tudtam szembenézni a 6 évvel. Újra kezdeni az alapozást és mindent. Így nem folytattam. Kicsit néha úgy érzem, hogy megbántam. Aztán nem sokkal később párhuzamosan elvégeztem a Vendéglátóipari Főiskolát és a Testnevelési Egyetemet.
A versenyzés után nem éreztél egy kis ürességet?
Nem igazán, mert már szinte a revü végén elkezdtem kisgyerekekkel foglalkozni. Koreográfiákat csináltam, edzősködtem, így nem volt időm mással foglalkozni. Egy darabig itthon tanultam és dolgoztam, amikor is meghívtak Bostonba, Amerika második legrégebbi magán korcsolya klubjába. Itt vezető jégtánc edzőként dolgoztam. Később saját jégtánciskolámat vezettem Los Angelesben, Hawaiion és San Franciscoban. Edzőként és koreográfusként is dolgoztam.
Kiket emelnél ki „híres” tanítványaid közül?
A legutóbbi olimpia jégtánc győzteseinek, a Marina Anissina – Gwendal Peiserat kettősnek nagyon sokat segítettem a felkészülésben.
Ma mennyiben kötődnek munkáid a jégtánc világához?
Éveken keresztül a Nemzetközi Korcsolyázó Szövetség (ISU) edzőbizottságának elnöke voltam, ma a jégtánc szakág képviselőjeként dolgozom. Feladatom a nemzetközi jégtáncedzők szakmai továbbképzése. A világversenyeken is mindig ott vagyok. Tartom az edzőkkel a kapcsolatot, edzőtáborokat szervezek és vezetek. Azt tudni kell, hogy 1994-ben hazaköltöztem Amerikából, de úgy látszik bárhol élek a világon a korcsolya iránti vonzódásom és az ezzel kapcsolatos munkáim nem változnak.
Hogy jött a korcsolya mellett a fitness?
Amerikában nagyon komoly hagyományai vannak a fitnessnek, a kiegészítő sportágaknak egyaránt. Amikor mi elkezdtünk korizni még nem volt ennyi kiegészítő sport mint most – mi baletteztünk, népitáncoltunk és parkettáncoltunk. Kint tartózkodásom alatt hiányzott a rendszeres mozgás, így elkezdtem fitnesstermekbe járni. Így én is rászoktam az ilyen típusú rendszeres testmozgásra. Amikor hazajöttem arra gondoltam, keresek egy helységet, ahol berendezek egy fitness termet. Rögtön nem sikerült, de 1998-ban párommal, Dr. Török Bélával és ismerőseimmel közösen megtaláltuk, megterveztük és megnyitottuk ezt a szerintem rendkívül barátságos „Tornászdát”. Fontosnak tartottam, hogy kellemes, meleg, családias légkört alakítsunk ki. Nem egyszerűen testedző gépeket akartam, hanem sokoldalú szolgáltatást, barátságos környezetben. Azt szerettem volna, hogy szívesen és gyakran jöjjenek ide a hölgyek edzeni. Jelenleg ez egy női fitness-szalon, de hamarosan bővülünk egy vegyes, női – férfi részleggel.
Mit teszel azért, hogy „tartsd a formád”?
Szerencsére nagyon jók az adottságaim. Persze így is sok munkába kerül, hogy tartsam a formám. Igyekszem itt tornázni, viszonylag rendszeresen. Szeretek enni de szerencsére nem kell kifejezetten diétáznom. Természetesen figyelek arra, hogy mit eszem és időnként csinálok egy gyümölcs-zöldség tisztító kúrát. Mindenevő vagyok, de igyekszem odafigyelni arra, hogy sok salátát, könnyedebb ételt fogyasszak. Nagyon sok gyümölcsöt eszem.
Mik a terveid, célod?
A rövid távú célom, amit most te is látsz, a terem bővítésének befejezése. Nagy fába vágtuk a fejszénket, hiszen a nöi rész megtartása mellett hamarosan megnyílik a vegyes rész. Ezen kívül nagyon fontosnak tartom, hogy a nők és a férfiak számára is eljusson az az üzenet, hogy minden életkorban fontos a mozgás. Nem szabad, hogy elhagyják magukat. Az a hitvallásom, hogy ha lehet egy héten kétszer el kell szakadni, el kell tudni jönni egy kis mozgásért. Szerintem többszörösen megtérül a befektetett energia. Ezért alakítottuk úgy a programot, hogy minden korosztály ízlése szerint megtalálja magának a megfelelő mozgásformát. Nem véletlenül ez a mottónk, hogy „a mozgás az élet”.
Telegdi Ágnes
