Életünk részévé vált, otthon, a munkahelyünkön, a tv-t nézve, a politikai és közéletet figyelve. Önmagunkban is kételkedünk. Van, aki egyszer csak átlépi a pontosan leírható félelem határmezsgyéjét, amelyen túl kezdődik a kóros szorongás titokzatos és baljós világa. Az okokról beszélgettünk dr. Tóth Zoltán pszichiáterrel.
Nem lehetne szorongás nélkül?
A szorongás elkerülhetetlenül hozzátartozik az életünkhöz, újabb és újabb változatokban elkísér bennünket születésünktől halálunkig. Az emberiség történetében felismerhetők a próbálkozások a szorongás leküzdésére, csökkentésére, lebírására vagy megbéklyózására. Törekedett erre mágia, vallás és tudomány. Istenhez való fordulás, odaadó szerelem, a természeti törvények kutatása vagy a világot megtagadó aszkézis és a filozófiai felismerések. Mindezek nem közömbösítik ugyan a szorongást, de segíthetnek benne, hogy elviselhessük, és hogy fejlődésünket illetően talán még gyümölcsözővé is tegyük. Alkalmasint megmarad egyik illúziónknak, hogy azt higgyük, lehetséges élnünk szorongás nélkül is, ám a szorongás hozzátartozik létezésünkhöz, halandóságunktól való függőségünk és ennek tudata váltja ki.
Létezik mindennapi mágia is ellene?
Megkísérelhetünk vele szemben olyan ellenerőket kifejleszteni, mint a bátorság, a bizalom, a megismerés, a hatalom, a remény, az alázat, a hit és a szeretet. Ezek segíthetnek abban, hogy a szorongást elfogadjuk, elmélyülten foglalkozzunk vele, újból meg újból leküzdjük. Azokat a módszereket, bárminők is legyenek, amelyek szorongásmentességet ígérnek számunkra, szemléljük kétkedéssel: ezek az emberi létnek nem felelnek meg és megvalósíthatatlan várakozásokat ébresztenek.
Kézzelfoghatóbban?
A mágia helyét modern, a szorongást csillapító gyógyszerek foglalták el – maga a szorongás azonban megmaradt nekünk. Ma a szorongás feldolgozásának minden bizonnyal legfontosabb lehetősége a maga különféle formáiban a pszichoterápia lett: az fedi fel először a szorongásnak az egyénben végbemenő fejlődéstörténetét, kutatja az individuális-családi és szociális-kulturális körülményekkel való összefüggéseit, és lehetővé teszi a konfrontációt a szorongással, hogy – akár hasznot hajtóan is – fel lehessen azt dolgozni.
Tehát lehet előremutató is?
Ha a szorongást egyszer „szorongás nélkül” vesszük szemügyre, az lesz a benyomásunk, hogy kettős hatással bír: egyik oldalról aktivizálhat, másik oldalról megbéníthat. A szorongás mindig jelzés, amely veszélyekre figyelmeztet, egyszersmind van egyfajta felszólító hatása, mégpedig a leküzdésére biztató ösztönzés. A szorongás elfogadása és lebírása bizonyos fejlődési lépést jelent: valamicskével érettebbé tesz bennünket. Ha viszont kitérünk előle, és nem nézünk szembe vele, akkor maradunk úgy, ahogy voltunk: meggátolja továbbfejlődésünket, és arra késztet, hogy gyermekinek maradjunk meg azon a területen, ahol a szorongás sorompóját nem lépjük át.
Kinek, milyen szorongás jut?
Bármilyen sokrétű is a szorongás a különböző embereknél, mégis jobban megnézve, mindig csak bizonyos meghatározott szorongások variánsaival találkozunk. Ezeket a szorongás alapformáinak nevezzük. Minden egyáltalán lehetséges szorongás szorosan kötődik ehhez a négy alappillérhez, amelyek azután szélsőséges változatokban, torz formákban jelentkezhetnek, esetleg ártatlan célpontokra irányulhatnak.
Melyek ezek az alapformák?
Félhetünk önmagunk felvállalásától. Attól, hogy felcserélhetetlen személyiséggé legyünk, igent jelentve ki önálló voltunkra. Ez együtt jár azokkal a szorongásokkal, amelyek akkor fenyegetnek, ha magunkat megkülönböztetjük másoktól, s ezáltal, kiesünk az „odatartozás”, a közösség nyújtotta biztonságból, ami sok esetben magányosságot és elszigeteltséget idéz elő. Ezt védtelenségként éljük meg.
Azután tarthatunk önmagunk feladásától, mondjuk feloldódva egy párkapcsolatban. Ilyenkor félünk a függőségtől.
Van ez ellen pozitív gondolat?
Az élet felé kell fordulnunk, ki kell tárulkoznunk. Ha nem kockáztatjuk meg magányosak maradunk, és így nem fogjuk megismerni sem önmagunkat, sem a világot.
Mitől félünk még?
Szoronghatunk a szükségességtől, a változástól. Ezt az érintettek szabadságuk elvesztéseként értékelik, pedig mindig készen kell legyünk rá, hogy változzunk, igent mondjunk a fejlődésre, megszokott dolgainkat feladjuk, hagyományainkat, szokásainkat magunk mögött hagyjuk, a megszokottól újra és újra elszakadjunk. Meg kell tanulnunk elbúcsúzni, és mindent csak átmenetként megélni. Ezzel együtt jár a szorongás, a múlt, a megszokások ereje lekötöz, fogva tart, lehetőségeink beszűkülnek, szabadságra törekvésünk korlátok közé szorul. Ha a változásra, az új vállalására irányuló impulzust visszautasítjuk, akkor unalmassá szürkül életünk, s miközben mi dermedten védekezünk, a világ és a lehetőségek elrohannak mellettünk, feledésbe veszünk.
Miről szól a szorongás negyedik pillére?
Van, akit a múlékonyság rémít, és ettől bizonytalan, pedig ezzel a ténnyel is szembe kell nézni. Mindenki arra törekszik, hogy megtalálja helyét a világban és berendezkedjen. Tervezzük a jövőt, célokat tűzünk ki, mintha korlátlan ideig élnénk, mintha a világ stabil és a jövő kiszámítható volna, ugyanakkor tisztában vagyunk vele – bár nem szívesen gondolunk rá –, hogy életünk bármely pillanatban véget érhet. Így adva vannak mindazok a szorongások, amelyek létünk felfoghatatlan kiszámíthatatlanságát érintik. Ha ennek átadjuk magunkat, ha nem vállalunk új kockázatot, tartózkodunk a bizonytalanra való tervezéstől, és nem merjük átengedni magunkat az élet örömeinek és lendületének, lemondunk a „halhatatlanságról”, a lehetőségről, hogy maradandót alkossunk.
K. J.
