Láttad a Jégkorszak című filmet? A kori és a síléc története csaknem azokig az időkig vezethető vissza. Most fogj egy kis lélekmelegítő teát, csavard be magad egy puha pléddel, és elmeséljük, hogyan is alakult át a korcsolyád és a síléced az évszázadokon át.A történelem legrégebbi, állati állkapcsokból készített, 5000 éves jégkorcsolyáit a szlovákiai Trnavy városka mellett találták meg.

 

Ezek után meg sem kell lepődni azon, hogy az ókori rómaiak hobbiként űzték a korizást – ha ráuntak a gladiátorosdira, vagy a tél miatt fáztak a fedetlen stadionban.

 

A kismalac és a kori

Európában leginkább a disznólábak erős csontjait használták fel e téli örömök gyakorlásához. A röfidöfi után a boldog gyerkőcök bőrszíjakkal erősítették fel cipőjükre a csontokat, majd ezeken csúszkáltak a befagyott tavakon, folyókon. A gyorsabb haladás érdekében ekkor még botokkal lökték magukat előre a korizók, a sífutókhoz hasonlóan.   Németországban, a csülökben található csontot, mind a mai napig, „Eisbeinnek”, azaz jéglábnak hívják koris múltja miatt.

 

Bizony még a XIX. század elején is csontkorikat faragtak karácsonyra a gyerekeknek. A mai „high-tech” korcsolyákról akkoriban még csak nem is álmodtak. Az almákkal, dióval és színes papírba csomagolt süvegcukor darabkákkal díszített fenyőfák alatt ez jelentette az igazi boldogságot a rongybabák, fajátékok mellett. A hosszú skandináv tél hamar elkoptatta a csontokat, így rájöttek, hogy a csontot egy éles fémdarabbal helyettesítve gyors és tartós korit készíthetnek. A recept egyszerű volt. Egy fatalpba erősítették a korcsolyát, majd ezt szíjakkal a cipőhöz csatolták. 1865-ben az amerikai Jackson Haines nagy merészen megalkotta az első igazi műkorcsolyát.  

 

A siker akkora volt, hogy hamarosan vízzel felöntöttek minden iskolaudvart és sportpályát a karácsonyi ünnepek alatt. A kanadaiak pedig télidőben áttették a gyephokit a jégre. A siker akkora volt, hogy 1870-ben már bajnokságot is rendeztek.   Azóta is töretlen lelkesedéssel ütik a korongot és püfölik egymást a jégen. Hiába, ami jó, az időtálló.

 

Skandináv történet

Persze van, aki csak legyint, és azt mondja, hogy a síelés a király. Na ja, kinek a pap, kinek a paplan. A deszkákkal nemcsak óriásit lehet zúgni, hanem történelme szintén visszanyúlik a kőkorszakba, amint ezt barlangrajzok bizonyítják – Skandináviából és Észak-Oroszországból. Formájukat tekintve az őslécek szinte semmiben nem különböztek a maiaktól. Bozontos elődeink szintén két bottal hajtották magukat előre a havas tundrán. Kötésként bőrszíjak szolgáltak. A „hócipőt” ahogy északon akkortájt hívták a sít, a norvégok tökéletesítették. Már a XVI. században rájöttek, hogy érdemes kissé felfele hajlítani a sílécek orrát, ezzel megnövelik hatékonyságát. Országukban, a hosszú, havas teleken a sí volt a legközkedveltebb hójáró eszköz. A lécek azonban még jóval hosszabbak voltak, 2 sőt 3 méter hosszúságúak. Persze szlalomra és műlesiklásra akkoriban még senki sem gondolt.

 

Az 1800-as évekre már egyre tökéletesedett a felszerelés. Megjelentek a rövid, sportos lécek, a síbakancs, a komolyabb botok és az első versenyek. A skandináv országokban a XIX. században a legkedveltebb téli időtöltés lett a síversenyek látogatása, akár versenyzőként, akár csak nézőként. Hogy a svéd, vagy norvég királyok indulnak-e a versenyeken és az olimpiákon, az szinte magától értetődő a tradíciók miatt.

 

Európa többi részén irigyen nézték a vidáman csúszkáló norvégokat-finneket és svédeket. Persze megpróbáltak Németországban, Ausztriában és Svájcban is síléceket készíteni, de hiányzott a tapasztalat és a puha fenyőlécek törtek. A túl hosszú síkkel nem tudtak irányt változtatni… Végül Norvégiából kezdték el importálni a léceket. Ám egész más az ottani szelíd lankákon síelni, mint mondjuk az Alpok nyaktörő lejtőin. Sokan komoly sérüléseket szenvedtek, mivel nem tudtak fékezni a lejtő alján. Az óvatosabb polgárok csak a behavazott utcákon próbálkoztak egy kis „sífutással”, de ez nem volt az igazi. Ezért ne is csodálkozzunk azon, hogy a sílécek még hosszú évtizedekre eltűntek a fészerek zugában.

 

1891-ben megjelent több fordításban Nansen könyve: „Sílécekkel Grönlandon át”. Ez sok városi ember fantáziáját megmozgatta és gondolták, hogy mozgásigényüket síelve fogják levezetni. Ezen felbuzdulva egy lelkes osztrák sí-pionír, Matthias Zdarsky kidolgozta az alpin-lesiklás technikáját. Lassan megalakultak az első igazi síiskolák s sportklubok. Ezen fellelkesülve több norvég síoktató ment Ausztriába és Németországba és hétvégi kurzusokon tanították a sport iránt érdeklődőket.  

 

1924-ben megalakult a Nemzetközi Síszövetség és még ebben az évben a Chamonixben rendezett téli-olimpián első ízben indulnak síelők az érmekért. Ezután nem volt megállás. A sí annyira populáris lett az Alpokban, hogy élelmes üzletemberek felépítették az első sílifteket. Szállodák épültek a pályák közelébe és lassan egy egész iparág kezdett foglalkozni a lécek, a cipők és a ruházat tökéletesítésével.

 

Manapság síelni egyszerűen cool. És persze szuper egészséges. Ezért érdemes elgondolkozni azon, hogy az agyromboló computer játékok helyett jobb lenne-e egy pár sílécet, korit vagy snowboardot tenni a karácsonyfa alá. Akkor talán még több gyerek megtanulná, hogy nem morogni kell a hideg miatt, hanem ki kell használni. És egész belevaló krampuszlányokkal is lehet „ütközni” a pályán, szóval én nem hagynám ki ezt a telet! Aki nem hiszi, csúszkáljon utána(m).

 

Georg Spöttle