A városokban egyre terjed az agresszió, ami a szűkülő élettérben kialakuló, fokozott versengéssel magyarázható. Nem tudunk alkalmazkodni felgyorsult környezetünkhöz. A szakértők szerint nincs mit tenni, azaz ezúttal csupán a tények kiderítésére képesek. A megoldást ránk bízzák. A lámpa zöldre vált, a sorban elöl álló autós viszont késlekedik az indulással. A kürtök rázendítenek.
Hosszas, dobhártya-repesztő dudálás veszi kezdetét, amely akkor sem csitul, amikor a kocsisor elindul. A jámbor gyalogos már fel sem figyel a rögtönzött hangversenyre. Egykedvűen megvonja a vállát és továbbmegy. Úgy tűnik, az ember – kiváltképp, ha metropoliszlakó – kezd hozzászokni az effajta intermezzókhoz. Szinte magától értetődőnek tűnik, hogy az agresszió a városi létforma „szériatartozéka” lett.
Érdekes ellentmondásnak lehetünk szem- és fültanúi nap mint nap. Lényegét tekintve a városi életforma és a civilizáció egyidősek, hiszen egyik sem alakulhatott volna ki a másik nélkül. Ugyanakkor főleg a nagyvárosokban jelentkeztek először az átlagostól eltérő, civilizált emberekre aligha jellemző, deviáns magatartásformák. Az emberi együttélés szakavatott tanulmányozói több évtizede próbálnak magyarázatot adni e furcsa paradoxon kialakulására.
Bár véleményeik igencsak eltérőek, abban mindannyian egyetértenek, hogy a nagyvárosi ember főbb személyiségvonásai alapjaiban térnek el a többiekétől. A metropoliszlakók lelkét mindenekelőtt az úgynevezett urbanizációs hatások – többnyire ártalmak – formálják.
Gyorsbüfék, gyors autók, gyors nők
A téma egyik legnevesebb ismerője, Georg Simmel iskolateremtő tanulmányában elsősorban a környezetünkből áradó, szüntelenül változó ingereket teszi felelőssé e sajátos lelkiállapot kialakulásáért. Szerinte a kulcsszó a gyorsaság, vagyis a minket érő impulzusok fokozott irama, amely minden embert állandó testi-lelki készenlétre sarkall. Ezzel szemben a vidékiek viszonylagos nyugalmának hátterében az őket körülvevő hatások lassú változása áll.
A kutató felismerésében mindazok osztozhatnak, akik – városi környezetükből kiszakadva – néhány nap erejéig igazi falusi „módira” váltanak. Műszaki hasonlattal élve e szerencsések megtapasztalhatják, milyen az, amikor, úgymond, 45-ös fordulatról hirtelen normál sebességre vált a világ.
A tehén békés bőgését, a méhecske relaxáló döngicsélését és a fű növését hallgatva döbbenhetünk csak rá arra, hogy a városi tempó – többségünknek – túl gyors. Valószínűleg porszem került a gépezetbe, amikor a metropoliszok kialakulásával párhuzamban a városlakók ingerfelfogó képessége nem gyorsult fel kellőképpen. E „gyártási hiba” következménye, hogy oly sokan szenvedünk az úgynevezett urbanizációs betegségek legkülönbözőbb fajtáitól.
Sajnos tudomásul kell, vennünk a tényt, hogy a gyorsaság alapkelléke a városi létformának. Persze itt is van helye az evolúciós folyamatok emlegetésével történő okoskodásnak. Gondoljunk csak bele: mi is az egyedfejlődés fő mozgatórugója? Ez nem más, mint a „hulljon a férgese” elmélet gyakorlati megvalósulása, tehát az a tendencia, melynek során a gyengébbek „likvidálásával” az erősebbek
nagyobb teret nyernek. Ez a génjeinkbe kitörölhetetlenül beprogramozott versengés – bármilyen furcsa is, de nemes célt szolgál. Végeredményeként ugyanis csak azok maradnak az élvonalban, akik arra tényleg érdemesek, vagyis a rendelkezésre álló életteret (élelmet) csak a legjobbak között kell elosztani. Visszatérve az evolúciós tanokhoz, mindez hosszú távon a faj „megtisztulását”, fejlődését eredményezi.
És hogy mindennek mi köze van a városi agresszióhoz? Mondhatni, a városi lét alapeleme a versengés. A betonrengetegben élők az egyre szűkülő életterek elnyeréséért „szállnak ringbe” nap mint nap. Az élettér jelenthet szó szerinti életteret, de jelenthet minden mást, ami nélkülözhetetlen az önfenntartáshoz. Egyebek mellett ugyanúgy meg kell küzdeni a munkahelyért, mint az ideális társért, mi több, a családon belüli szerepek megtartásáért is. És minden ilyen versengésnek az alfája és omegája a gyorsaság. Aki ugyanis nem bírja az iramot, az lemarad. Olykor végérvényesen.
Ebből kiindulva az agresszió nem csupán természetes velejárója a nagyvárosi létnek, hanem maga a túlélés záloga. Kellő agresszió hiányában ugyanis nem sok esélyünk van talpon maradni abban a bizonyos ringben. Némileg sarkítva a helyzetet, a nagyvárosokban szinte már-már a házirend részévé válik az „ölni vagy halni” szabály. E szabály megnyilvánulásainak lehetünk néma tanúi, amikor tapasztaljuk, hogy az amúgy félig üres buszon vérben forgó szemmel törtetnek „embertársaink” a szabad ülőhelyek felé, vagy amikor a piros lámpánál várakozó autós kolléga padlógázzal adja a tudtunkra: ő a gyorsabb.
Ezek a megnyilvánulások látszólag semmilyen valós célt nem szolgálnak és csak erőfitogtatásként értelmezhetőek. Tévedés. Az említett példák az állandó készültség, az „edzésben levés” jelei, amelyet mások felé épp úgy tudatosítani kell, mint önmagunk felé. Ellenkező esetben még az a téves kép alakulna ki rólunk (önmagunkról), hogy „kiszálltunk a versenyből”, bedobtuk a láthatatlan törülközőt. Ezt nem engedhetjük meg!
Most vegye, most vigye!
Manapság szinte közhellyé vált annak az emlegetése, hogy mindannyian a fogyasztói társadalom áldozatai vagyunk. Akár akarjuk, akár nem. Még az önmagukat totálisan immunisnak vélők is a reklámok, a hirdetések által diktált portékákat teszik a kosaraikba. Egyszerűen azért, mert ismerősek a márkák. Az másodlagos szempont, hogy az általuk olyannyira gyűlölt és elítélt reklámokból ismerik azokat.
A városokban lakók vagy dolgozók – a vidékiekhez viszonyítottan – jóval intenzívebben ki vannak téve a fogyasztói társadalmat alapvetően meghatározó, sokszor igencsak agresszívre sikeredett marketingkampányoknak. Könnyen belátható, hogy befogott szemmel és füllel aligha lehet közlekedni. Márpedig ha nem vagyunk maximálisan elővigyázatosak, a reklámok szinte az egész életterünket elárasztják.
Ez önmagában nem is volna probléma, sőt, akár még hálásak is lehetünk a szakembereknek, hogy informálnak minket egyes termékek áldásos tulajdonságairól. A gondok akkor kezdődnek, ha túl sok az információ, és túl „erős a módszer”. A szociológusok – főként a reklámellenes kutatók – már a múlt század elején összefüggésbe hozták a hirdetések agresszív voltát a valós életben tapasztalható agresszív megnyilvánulások elszaporodásával. A minél több pénz elköltését célzó kampányok ugyanis a már említett versengést fokozzák. A jobban fizető munka megszerzése például erősíti a stresszhatást, amelynek egyenes következményeként kialakul az agresszió.
Mindemellett a pénzkeresés legnehezebb, ám egyelőre a legelterjedtebb módja a munka. E tevékenység általában a testet-lelket próbára teszi. A munkahelyen csak ritkán adatik meg, hogy az utált főnökre úgy zárjuk rá az ajtót, hogy a szeizmológiai műszerek kilengjenek. A ledolgozott 8-10-12 órát követően bezuhanunk az autónkba, és kezdődhet a tombolás. A munkahely és a – szintén némi önuralmat követelő – otthon közötti utazás az egyetlen színtere
a nap közben felgyülemlett és elfojtott agresszív késztetések kiélésének. Az utca, az ismeretlen emberek szinte felkínálják a következmények nélküli tombolás lehetőségét.
Az információk tengerében
A szakemberek a reklámokénál is rombolóbb hatást tulajdonítanak a híreknek. Szerintük a médiumokból szüntelenül ránk zúduló információkat csak egy bizonyos szintig vagyunk képesek feldolgozni, értelmezni és – idővel – elfelejteni. E szinten felül azonban már nem tudunk mit kezdeni a sok – jellemzően negatív – impulzussal.
A pszichológusok állítják, hogy ekkor működésbe lép a lelkünkben egy belső gátrendszer, amely egyszerűen megakadályozza a további ingerek tudatunkig való eljutását. Ugyanakkor a szakértők azt is mondják, hogy ezek a gátak nem mindig és nem mindenkinél működnek megfelelően, így a réseken vidáman „beszivároghatnak” a káros információk.
Talán nem is szükséges annak a részletes kifejtése, hogy mindez idő-vel – és a stressz növekedésével arányban – agresszív megnyilvánulásokhoz vezethet. A városi létformának a hírek folyamatos – olykor akaratlan – nyomon követése is amolyan természetes „csatolt része”.
Nincs kiút?
Tudomásul kell vennünk, hogy a kényelmes, full extrákkal felszerelt városi létünk kellemetlen velejárója az agresszió. A nagyváros a szélsőségek táptalaja. A zsúfoltság fizikailag közelebb hozza egymáshoz az embereket, lelkileg azonban hermetikusan elválasztja őket. Mindenki előtt ismert a metropoliszokban élők elidegenedése, közömbössé válása. Ez pedig – bonyolult szociológiai és pszichológiai folyamatokon keresztül – egyre inkább áttöri a fokozódó agresszió útjában álló morális gátakat.
Ahogy azt lapunk rendszeres olvasói megszokhatták, egy-egy probléma felvetését általában a megoldási javaslatok, amolyan házi praktikák leírása követi. Ezúttal meg kell szakítanunk e hagyományt és ki kell jelentenünk, hogy nincs kiút. Legalábbis a hivatalos, vérfagyasztó, ámde figyelemfelkeltő szakértői publikációk szerint. Persze az agresszió elburjánzásának tényét mi sem kérdőjelezhetjük meg. Azt viszont bátran kijelenthetjük, hogy aki akar, az tehet az őt érő és a belőle kitörni szándékozó agresszív megnyilvánulások elcsitítása érdekében. Ahogy azt Presser Gábor is megénekelte: „Ha nem bírod már elviselni azt, amiben vagy, lépj ki, mint egy rossz cipőből és ringasd el magad!”
Az ember tudatos lény és mint ilyen, képes akaratlagosan szabályozni az őt érő ingereket. Mindenkinek megvan a módja arra, hogy – ha csak napi fél-egy óra erejéig is, de kilépjen abból a bizonyos rossz cipőből. Zárjuk el magunkat a külvilágtól! Ha kell, szó szerinti értelemben. És aki teheti, kövesse a híres francia filozófus, Rousseau példáját és néha-néha térjen vissza a természethez!
Szigeti Ildikó
Pszichológus
