Fiatalos lendülettel szalad le a lépcsőn Orbán Viktor felesége, Lévai Anikó: mozgásán látszik, sportol(t), szinte hihetetlen, hogy öt gyermek édesanyja. Ha beszél, hangja kedvesesen cseng, mosolyog a szeme, mégis nagyon határozott. „Nekem az a dolgom, hogy a családban rendet tartsak, hogy otthon nyugalom, rend, béke és főleg szeretet legyen.“

 

FÖL – LE

– Mikor futott utoljára? Nem lépcsőn le, hanem a sport kedvéért.

– …Két órája, hegynek föl, hét kilométert. A Normafáig. Több útvonalam is van, ma az Alkony utat választottam. Máskor a Normafa úti ovitól indulok a kilátóig, és akkor teszek egy öttusakört, sőt, ha van időm, duplázok. Reggelente nagy társasági élet van a hegyen, futók, kutyások..

 

– A táv fontos?

– Pontosan lemérem minden útvonalam hosszát. Jót tesz az ember önértékelésének, ha tudja, mennyit teljesít.

 

– Mi jár a fejében futáskor?

– A futásban az a legjobb, hogy van háromnegyed órám, amikor egyedül vagyok, ez a nap többi részében alig fordul elő. Tehát fejben rendezem a napi teendőimet. Vagy olyan „kulcskérdésekre“ keresem a választ, hogy vajon miért van olyan rendetlenség a nagylányok szobájában? Talán mert túl kicsi a ruhásszekrényük? A reggeli futás olyan, mint a reggeli gondolat: tiszta.
Kisgyerekkoromtól versenyszerűen sportoltam, általános iskolában alsósként tornáztam, felsőben atlétizáltam, hatodiktól röplabdáztam, utána a szolnoki Tiszamenti Vegyi Művek Sportegyesületében, majd egyetemi csapatokban folytattam. Családanyaként pedig futok, mert a láb mindig kéznél van.


– Mindenki versenyben van, a munkahelyén, a családban, az idővel, a riválisokkal – a politikától függetlenül, ahol ismét nagy verseny várható. A verseny láza már nem hiányzik a sportból?

 – A férjemmel gyakran versenyzünk, ez a másik oka annak, hogy mérem, mennyit futok. Előfordul az is, hogy együtt futunk, sőt már Gáspár fiam is velünk tart.

 

– Ez olyan beszélgetős futás?

– Ha ketten futunk Viktorral, akkor nincs beszéd, futás van.

 

– Ki az esélyesebb?

– Ha hosszútávot futunk, akkor Viktornak mindig marad a végére annyi ereje, hogy az utolsó száz méteren elhúzzon, de a tempót általában én diktálom. Nem legyőzni akarjuk egymást, inkább a lehető legtöbbet kihozni magunkból, egymásból.

 

– A Bibó Szakkolégiumból ismerik egymást. Mi volt előbb: a politika, vagy a közös futás?

– Az én életemben most sem alapvető fontosságú a politika… Kevesebb szó esik róla itthon, mint egy átlagos magyar családban. …Szóval a futás volt előbb. Emlékszem, akkoriban esténként a Kollégiumtól fölfutottunk a Szabadság szoborig.


– Megint: föl. A futásból lett a szerelem?

– Minden a futással kezdődött. (Nevet.)


KÖNNYŰ – NEHÉZ

– Ötgyermekes szülőnek lenni főállású munka, pláne, ha olyan sokoldalú valaki, hogy a diplomája és a gyermeknevelés mellett még szakmát is tanult – ahogy Ön. Ha jól tudom, nemrég egy aranykalászos mezőgazdasági szakmunkás oklevelet szerzett.

– Elárulok egy titkot: négy gyereknél megváltozik a helyzet, addig egy kicsit nehezebb, onnantól viszont hirtelen sokkal könnyebb. Azért, mert a nagyobb gyerekek már elég nagyok ahhoz, hogy besegítsenek, s olykor kiváltsák az anyukát.


– A konfliktusok nem lesznek egyre szövevényesebbek?

– Egy család élete túlnyomó részben nem konfliktusokból áll, hanem szeretetből, játékból, kölcsönös szolidaritásból, és ezek sokkal erősebb szálak, mint a konfliktusok. Másrészt a konfliktus-helyzeteket is jobban megtanulják kezelni egy nagycsaládban – kompromisszumokkal, szolidaritással, odafigyeléssel és persze – ahogy ez a gyerekeknél szokás – szövetségkötésekkel.


– Mégiscsak nehéz ez. Sosem érezte a lét elviselhetetlen könnyűségét? Sosem akart első lenni?

– Mit jelent “elsőnek lenni”? Van öt gyermekem, van egy olyan férjem, akinek az élete jórészt a nyilvánosság előtt zajlik. Nekem az a dolgom, hogy a családban rendet tartsak, hogy otthon nyugalom, rend, béke és főleg szeretet legyen.


ELLENTÉTES-HASONLÓ

– A vasfegyelmet ilyen lágyan, nőiesen éri el? Önnek nem kell megszólalnia, mégis érezni, van ott valaki, ám ha beszél – mint most -, a hangja hihetetlenül kedvesesen cseng, és mosolyog a szeme, miközben nagyon határozott.

– (Nevet) …21 éves korom óta együtt vagyunk, a fél életemet Viktorral éltem le. Együtt jártunk egyetemre, ugyanazok voltak a tanáraink, a barátaink, az olvasmányélményeink, a sport szeretete – a felnőtté érés időszakát szinte együtt éltük át, ráadásul a ‘80-as években, egy kivételes időszakban, a rendszerváltás éveiben. Ez a hosszú, közös múlt erős kapocs közöttünk. …ami természetesen nem azt jelenti, hogy mindenről ugyanazt gondoljuk, de az “alapokban” megegyezik a véleményünk, hasonlóan kezdünk egy probléma megoldásához.


– Ellentétek nincsenek?

– Miért ne lennének? Szépen élünk, nem unalmasan. Még egy vízcsapot se tudunk együtt megszerelni, mert abból vita van… Vagy ha főzök, biztosan kapok egy jó tanácsot, hogyan keverjem a rántást, aztán jön a kérdés: ez most pörkölt, vagy paprikás? És ha pörkölt, akkor azt hogy is kell(ene) elkészíteni. De ezeken a helyezeteken jól elszórakozunk.


– Ön főz?

– Igen. Régebben még működött, hogy két napra előre megfőztem, de amikor kamaszodni kezdtek a gyerekek, hiába készítettem két napra valót, annyit ettek, amennyi volt. Van a szüleimnek egy tanyája, háromhetente levágok ott annyi kacsát, tyúkot, libát, amennyi elég egy darabig…


– Saját kézzel???

– A disznót Viktor vágja. Szerintem nem az a lényeg, hogy ne együnk zsírt, lisztet, sertéshúst, hanem az, hogy jó minőségű élelmiszert együnk. Tehát az a kacsa, liba, tyúkocska, ami anyukámnál kapirgál a tanyán, vagy az az alma, amit a szüleink kertjéből szedünk, biztosan jó minőségű. Ráadásul a felcsúti focipálya mellett van egy tehenészet, onnan fiam, Gáspár (14) mindig hoz friss tehéntejet edzés után.


NŐ-FÉRFI

– Felcsútra jár fociedzésre egy fővárosi kisfiú?

– Igen, egyrészt, mert nagyon szeret focizni, és talán tehetséges is, másrészt mert az apja is a szülőfalujába, Felcsútra jár. Vasárnaponként együtt utaznak. Nagyon fontos egy fiúgyereknek, hogy együtt lehessen az apjával! Van egy közös, külön világuk, a focin keresztül is. Szegény Gáspár fiamnak négy lánytestvére van, és a tanárai is majdnem mind nők.


– Ki dönti el, hogy melyik gyerek milyen sportot választ?

– Vannak, voltak praktikus szempontok: közvetlenül az iskola mellett volt a karate edzés, és mindhárom gyermekünket egyszerre vihettem edzésre. Az edző, Sáry Balázs úgy fegyelmezte a gyerekeket, hogy közben a szemével simogatta őket. Ez nagyon megfogott, és nemcsak engem, hanem a többi szülőt is. Először csak néztem őket, vagy leültem olvasni. Aztán letettem a könyvet, beálltam közéjük. Amikor edzőtáborba kísértük a gyerekeket, a felnőttekből már kialakult egy nagycsapat. A fiam azóta – mint az apja – szenvedélyes futballista lett, a nagylányom, Ráhel (16) néptáncol, Sárika (12) ügyesen atlétizál, Róza (5) is tehetséges, most tanult meg síelni és úszik is.

 

– Abban sem segít senki, hogy edzésre vigye őket?

– Alkalmanként van segítségem, de a mindennapokat én igyekszem megoldani. Éppen ezért kell szigorú menetrend szerint élnünk, hogy mindenhová odaérjünk: iskolába, óvodába, edzésre, minden házifeladat készen legyen. Persze nem mindig mennek simán az ügyek: ma reggel Rózáék indultak úszni, és nem találtuk az úszósapkáját. Kapkodtunk, és bevallom, kicsit ideges is voltam, hogy elkésünk. De Róza talpraesett kislány, megoldotta, nem baj, mondta, majd bérelek egyet…. Egy hét tagú család azt jelenti, hogy van hét csizma, hét sapka, hét kesztyű, hét sál, hét zokni, hét uzsonna, ha ez mind egyszerre megvan: az SIKER.

 

Visszetérve a sportra, mint életformára: a gyereknek nem az a fontos, hogy mit beszélünk, hanem hogy milyen mintát lát tőlünk. Hogyan mondhatnám a kamaszlányomnak, mozogjon, sportoljon többet, ha nem sarkallná őt az, hogy én is beleférek az ő ruháiba? A legkisebb lányom csak másfél éves, úgyhogy még legalább húsz évig jó formában kell tartanom magam.

 

ÁLOM-VALÓSÁG

– Így képzelte az életét a házassága előtt?

– A pályám elején úgy terveztem, ügyvéd leszek. Úgy gondoltam, első generációs értelmiségiként az a dolgom, hogy a magam környezetében, vidéken végezzem el tisztességesen a munkát. S ahogy jöttek sorban a gyerekek, fel kellett adni mindig valamennyit ebből, illetve az anyasághoz kellett igazítani. De ezt egyáltalán nem bánom, hiszen ők jelentik számomra az életet. 43 éves vagyok, még van huszonöt aktív évem, tehát van még időm…

 

– …például arra, hogy agrárjogot tanítson a Szent István Egyetemen. Ön az életformájával elég példát ad(hat), de érzékeny a jószolgálati munkára is.

 – A Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálatot 1990-ben alapítottuk, azzal a céllal, hogy a fizikailag és értelmileg sérült, az árva és a szociálisan hátrányos helyzetű gyermekek életkörülményein javítsunk. A szolgálat munkáját sok önkéntes segíti, orvosok, pedagógusok, jogászok, köztük én is. Szolgálatunk tizenkét program keretén belül nyújt konkrét segítséget a hozzáfordulóknak, pl. gyermekek kivizsgálásának, gyógykezelésének és műtétjének költségét fedezi.   De van gyermekélelmezési, nevelőszülői vagy éppen lovasterápiás képzésünk is, ahol én is oktatok, igaz, nem terápiát, hanem jogot.

 

– A Magyar Ökumenikus Segélyszervezetben is jól ismerik.

– A nagy tiszai árvíz során ismerkedtem meg Lehel László lelkésszel. Azóta olykor segélyszállítmányt pakolok, máskor teherautót vezetek, mikor mi akad. Önkéntes lettem.

 

– Mik a tervei?

– Szeretném a gyerekeinket tisztességgel felnevelni, rendesen taníttatni, hogy művelt emberek legyenek. És ahogy az enyémben, az ő életükben is fontos szerepet kell kapnia a sportnak. Ha ez így lesz, elégedett leszek.

 

– És Ön?

– Nekem – ahogy a legtöbb családanyának – nincs külön életem. Olyan, hogy ÉN, már nincs. Anya és feleség vagyok. Elég a futás, hogy utolérjem magam.

 

Kovács Boglárka