Egy hónap, 800 kilométer, 60 ezer kalória. Egy hazai magazinban megjelent cikk és Shirley McLane: Camino – a lélek utazása című, futtában átlapozott könyve nyomán mi sem természetesebb, mint hogy az ember átszervezi az életét, elindul, hogy próbára tegye lelkierejét és fizikai állóképességét Spanyolország ismeretlen tájain…

 

1. nap, 0. szakasz

 

A háromnapos utazás után már lényegtelen, hogy azt sem tudjuk, hol járunk. Egy mikrobusz visz minket át a spanyol határon, hogy elérjük az út 0. szakaszát, amely Franciaországban kezdődik. A busz ablakából elkerekedő szemmel nézzük, ahogy a sofőr mutatja, hol kell majd holnap gyalogosan visszajönnünk: hegycsúcsok, sziklaszirtek, mély völgyek, sűrű erdők… Az út még kocsival is végtelennek tűnik. Ki tudja ezt gyalog egy nap alatt megtenni?

Késő este érünk a zarándokok szállására. Egy középkori település korhűen éltes házában lakunk. Kőpadló, emeletes vaságyak, vacsorára hangyás spagetti (ha ezt az ÁNTSZ látná!). De legalább hús is van benne. Altatóra nincs szükség, tízkor már mindenki húzza a lóbőrt.

 

2. nap, 1. szakasz

 

Hajnali ötkor megmozdultak az ágyak. Mindenki megőrült? Hova mennek ilyen korán? Egy dél-afrikai üzletasszony társaságában, utolsóként hagyjuk el a szállást 7 órakor. Néhány perc múlva már meredek szerpentinen zihálva kaptatunk felfelé hátunkon a 12 kg-os csomaggal (most legalább megtapasztalom, milyen érzés az, ha valakinek ekkora súlyfeleslege van!). A táj gyönyörű, a felhők felett járunk, szabadon legelő ménesek, juhnyájak és tehéncsordák maradnak el mellettünk. Kilenckor már tűz a nap, a vizünk fogytán, forrás nincs és a szerpentin – ha lehet – még meredekebb.

Ebéd után elértük a forrást, és magunk mögött hagytunk 20 kilométert, valamint a hajnalban indulók nagy részét. Irigykedtünk egy málhás szamárral gyalogló házaspárra, hogy nem kell cipelniük a csomagokat, majd vissza is szívtuk az egészet, mikor a csökönyös állat nem volt hajlandó átmenni egy átjárón, és mi segítettünk nekik lebontani, majd összeszerelni a kerítést azon a helyen, amelyet a szamár kiválasztott magának. Délután kettőkor elsők között, de hullafáradtan és éhesen érkeztünk meg az első állomásra, ahol egy XII. századi templomból kialakított zarándokszálláson éjszakáztunk.

 

5. nap, 4. szakasz

 

Elővigyázatosságból mi is napfelkelte előtt indulunk a régi istállóból kialakított, egyszerű szállásról. Hegyes-dombos vidék, végeláthatatlan szőlőföldek és búzamezők, 40 fok és semmi árnyék – az útikönyv szerint ezek a mai kilátások. A napfelkelte felejthetetlen élmény nekünk, „civilizált” városlakóknak. Elcsodálkozunk a rohanó búzaszemek tömegén, melyeket óriáshangyák cipelnek lélekszakadva, hosszú karavánokba rendeződve. A másik látványosság a bokrok ágain füzérben lógó éticsigák. A mögöttünk gyalogló két francia nagyokat nyel a komoly mennyiségű ínyencfalat láttán.

Tízkor már remeg a levegő a hőségtől, és a köves terep miatt sajog a bakancsban az amúgy is vízhólyagos, sebes lábunk. Felérünk a hegytetőre, ahol a zarándokok emlékműve tövében elfogyasztjuk a tegnapi száraz bagett maradékát. Egy spanyol fiú nagylelkűen felajánl desszertként néhány szem pisztáciát. Fogytán a vizünk, és előttünk van még csaknem tíz kilométer.

A szálláshely nem tetszik. Modern épület egy régi városka közepén. Aki válogat, arra további nyolc km gyaloglás vár a délutáni hőségben. Mi is a válogatósak közé állunk, és egy svájci nyugdíjas hegyimentő és egy fogatlan spanyol kőfaragó mögé besorolunk a dűlőúton.

Megérte tovább vánszorogni! Régmúltból itt maradt kis falu, szállásunk egy ősi kolostor szépen restaurált épületében van. A társalgó hosszú asztalai hamar megtelnek egyszerű vacsorájukat elfogyasztó zarándokokkal. Hamarosan mindenki társalog mindenkivel, francia, német, spanyol, angol szavak keverednek egymással. Büszkék vagyunk arra, hogy mi, magyarok, minden nációval szót értünk, ezért rövidesen elismerően tekintenek ránk a többiek.   A szamaras házaspár újabb történetekkel szórakoztat bennünket az állat legújabb csínytevéseiről. Egy idős spanyol férfi az Aranycsapatot emlegeti, és a magyar futballról érdeklődik (bár ne kérdezte volna!).

Kis francia hálótársainkról megtudjuk, hogy 60 és 70 év közötti nyugdíjasok, és két részletben tervezik megtenni a hosszú utat, de kétségük sincs afelől, hogy végig fogják csinálni. Este 10-kor egy szempillantás alatt kiürül az étkező, mindenki siet a hálótermekbe, hosszú lesz a holnapi szakasz: 38 km vár ránk.

 

10. nap, 11. szakasz

 

Életem egyik legszörnyűbb napja: 40 fokos hőségben felkapaszkodni a meredek hegyen csak azért, hogy a túloldalon leereszkedve újra megmászhasd a következő csúcsot (legalább egy függőhidat építhettek volna!). Mindezt napallergiától viszketve, befáslizott térdekkel, fájdalomcsillapítótól kábán. Tíz órás gyaloglás után az erdő közepén egy monostor épülete várt minket, amely a hideg vízen, az esti misén és a szegényes fokhagymalevesen kívül semmit nem nyújt az utazónak – de azt jó szívvel teszi. A mai meglepetés: három, egész éjjel kórusban horkoló (szortyogó!) szobatárs, akiktől olyannyira nem tudtunk aludni, hogy a hálóterem minden lakója hajnali 4 órakor (teljes sötétben) összepakolt és pánikszerűen távozott a szállásról.

 

Dömötör Edit

A kalandok az októberi számban folytatódnak.