Bontovics Tímea szeret futni. Nem akármit, hanem maratont. Meg még többet. Addig-addig növelte futó­teljesítményét, míg gondolt egy merészet, és elindult az Athén Spárta közötti 245 km-es futóversenyen. Egy háromgyermekes családanya naplója az emberi teljesítőképesség határmezsgyéjéről.

 

Indulás az Akropoliszról

Vakuk villannak, csoportképek készül­nek, majd visszaszámlálás, és nekilódul a száznyolcvan fős mezőny. Az ébredező Athén belvárosából rendőri biztosítással futunk ki. Mivel a férjem szeme nagyon nehezen alkalmazkodik a sötéthez, és ezidőtájt Athénban még nincs teljesen világos, kézenfogva indulunk. Néhány perc múlva aztán kezd világosodni, szó­lok, hogy álljon be mögém, és kövessen. Hamarosan nagy puffanást hallok, sze­gény megbotlott egy járdaszegélyben és jókorát esett. Alaposan leverte a térdét, kezét, nem a legjobb előjel. Mit tehetünk, megyünk tovább.

 

Tíz kilométer városi szakasz után ráka­nyarodunk a Korinthosz felé vezető autó­pályára. Az egyre magasabbra kúszó nap kegyetlen égetése ellen a legtöbben sapkát húznak. Én sohasem szoktam fejfedőben futni, de a biztonság kedvéért nálam van a sapkám. A frissítőállomások három-négy kilomé­terenként követik egymást, az első néhá­nyon a reggeli hűvösben megállás nélkül haladunk tovább, később azonban már időzünk valamennyit. Igyekszem minél rövidebb időt tölteni a frissítéssel, hiszen minden perc számít, amit nem haladás­sal töltök. Ezt a célt szolgálja a kezem­ben vitt kulacs is.

 

Már hatvan km-nél érzem, hogy nem vagyok teljesen friss, ez egy kicsit elszo­morít, de nem baj, hiszen itt vagyunk mind a ketten, azon a versenyen futunk, amit olyan régóta szerettem volna meg­nézni, gyönyörű szép a tenger, haladunk tovább.   A kezdeti, a szervezők által elvárt 5’30-as kilométerek (így állapították meg a szintidőket), folyamatosan lassul­nak, hat, majd hét perces iramra (ebben természetesen benne van a frissítés, pisilés, emelkedőkön való felgyaloglás ideje is, így a futást ennél fürgébben kell végezni). A tervezett 9 óra helyett 9’10-kor érjük el a korintoszi csatorna után levő első nagy ellenőrző pontot. Húsz perc előnyünk van a szintidőhöz képest, de ebből hét elmegy az ebédeléssel, úgyhogy igyekeznünk kell. Fél szemmel látom, hogy többen üldögélnek, pihen­getnek, mi rohanunk tovább.

 

A századik kilométer

A száz kilométeres pontot este hét­kor érjük el, felvesszük a fejlámpán­kat meg a frissítőinket, és tíz perccel zárás előtt kocogunk tovább. Erede­tileg úgy terveztük, hogy a korinthoszi nagy frissítőállomás után már lazábban is mehetünk, és folyamatosan növelni fog­juk az előnyünket a szintidőhöz képest. Gyakorlatilag viszont semmit nem nőtt az előnyünk. Én azonban pontosan érzem, hogy a lassú kezdés az egyet­len lehetőségem, ha ennél gyorsabban futnék, azt nem bírnám sokáig (még 145 km van hátra), lassabban pedig a szintidő miatt nem mehetek.

 

Időnként még egy kis lassítás is bele­fér, hogy a falvakban minket ünneplő gyerekeknek autogramot adjak. Hama­rosan meredek emelkedőkhöz érünk, ahol csak gyalogolva tudunk feljutni, így tovább olvad az előnyünk. Lefelé igyekszünk visszaszerezni az elvesztett időt. Már közeledünk a 124 km-nél lévő némeai nagy ellenőrző ponthoz, amikor a férjem hányinger elleni gyógyszert kér. Némeában spagettit eszünk, tartjuk a tíz perces előnyünket a szintidőhöz.  Saj­nos Guszti gyomra egyre rosszabbul van, nem marad meg benne semmi. Próbálok segíteni neki, kiszolgálom a frissítőállomásokon, de amit megeszik, azt hamarosan viszont is látjuk. Éhesen, szomjasan, üres gyomorral viszont nem lehet messzire jutni.

 

A férjem feladni kényszerül

Megérkezünk egy kis hegyi faluba, Lyrkiába, ahol érkezésünkkor a toronyóra három vészjósló kondulással jelzi, hogy elértük a szintidő határát. Sajnos Gusz­ti végképp nem képes továbbhaladni, elhagyja az ereje, bánatosan megcsó­kol. Világosan látja, hogy ez az utolsó pont, ahonnan viszonylag hamar emberi körülmények közé juthat, hiszen később esetleg órákat kell várnia arra, hogy bevi­gyék Spártába.

 

Most jön az a rész, amit kíváncsian vártam, a HEGY. Az utolsó három kilo­méter a hegytetőig rettentően meredek és veszélyes, mert a sziklás hegyoldalon nem lehet rendesen talajt fogni, az apró kövek összevissza gurulnak a talpam alatt. Felnézek, hogy vajon meddig tart az emelkedő, és teljesen ledöbbenek. Valahol az égben, a fejem fölött apró, pici fények mutatják az utat. Teljesen kizártnak tartom, hogy majdnem egy nap folyamatos futás után én oda még fel tudjak kapaszkodni. Még az is megfor­dul a fejemben, hogy visszafordulok, de lefelé is nagyon meredeknek és veszé­lyesnek tűnik. Ott maradni sincs értelme, túl hideg van az ácsorgáshoz. Nem marad más, mint az előremenekülés. Csodálkozom, mikor utolérek néhány embert, ők vajon miért nem jönnek.

 

Egy idő múlva még jól is esik az egész más jellegű terhelés, szinte elszomorodom, amikor szembe jön valaki, és barátsá­gosan közli, hogy már csak tíz perc és a csúcson vagyok. Azért nem eszik olyan forrón a kását, de előbb-utóbb csak felérek. Odafent nem időzök sokat, mert erős szél süvít. Elindulok a nem kevésbé meredek lejtőn Tripoli fényei felé, és reményke­dek benne, hogy nem csúszik ki egy­szerre mind a két lábam. Néha ugyan közel vagyok ahhoz, hogy hanyatt vágódjak, de sikerül valahogyan esés nélkül meg­úszni a dolgot. Sajnos, mikor Guszti elhagyott az éjszaka, elfelejtettük meg­beszélni, hogy melyik frissítőállomásra küldött előre holmikat, nekem viszont fogalmam sincs róla. Lassan szükségem lesz a meleg időben használatos felsze­relésre, bízom benne, hogy valahogyan majd megtalálom.

 

Így is történik, az egyik frissítőállomáson ismerős hátizsá­kot látok. A kocsma lepusztult WC-jében gyorsan átöltözöm, önkéntes segítőm folyamatosan nyugtatgat, hogy nem kell kapkodni. A gyógyszereket mégis sikerül szétszórnom, remélem, hogy nem lesz rá szükségem. Amíg mostanáig mindig volt valami vár­nivaló (hol az, hogy elérjük az előre jelzett hepe-hupás részt, hol a hegy­mászást, hol a reggelt), mostanra vala­hogy elfogynak a gondolataim. Nem igazán köt le az sem, hogy mit egyek vagy igyak a frissítőállomásokon, hiszen nem igazán esik jól semmi, de valamit muszáj ennem, hogy ne éhezzek el. Unalmamban számolgatni kezdek: már csak kilenc óra a szintidő lejártáig.

 

Kilenc óra és hatvan km választ el attól, hogy teljesüljön az álmom. Az, amire még csak gondolni sem mertem, amit még csak megfogalmazni sem mertem. Nem lehet, hogy kilenc órán múljon, amit egyszerűen csak ki kell bírni. Hiszen gyakorlatilag semmi bajom nincsen, nem fáj semmim, egyszerűen csak menni kell előre. Máskor oly gyorsan eltelik kilenc óra, majdcsak elkopik az most is valahogy. Hiszen már csak nyolc és fél óra, nemsokára csak nyolc óra, máris eltelt az első óra, jön a többi is hozzá. Minden lépéssel egyre közelebb vagyok a célhoz. A pálya kétszáz km-nél rákanyarodik a Tripoli-Spárta főútra, ráadásul egyre meredekebb emelkedők jönnek szembe. Szurkolóim még itt sem engednek sétál­ni: „Keep running!” – kiabálják mindig, vagyis „Fuss tovább, gyerünk tovább”.   

Közben persze telnek az órák, minden percet külön átélek és megszámolok. A kilométereket nehezebben tudom szá­mon tartani, ezért a hátralevő távolsá­got időnként átváltom szigetkörre. Külön kiszámolom, hogy mennyi időt kell még melegben tölteni. A lefutott távolságot viszonyítom az egészhez, és kördiag­ramot rajzolok a fejemben. Lassacskán telik-múlik az idő. A végére enyhül a hőség és a kísérőim boldogan mutatják, hogy már lehet látni a völgyben Spárta városát. Szerintem viszont elérhetetlen messzeségben van…

 

Az Evrotas folyó hídján átfutva nemsoká­ra bekocogok Spártába, ahol az utolsó néhány száz méteren valami elképesztő dolog kezdődik. Kerékpáros fiúk kanya­rodnak mellém, és mutatják az utat. Az erkélyeken (úgy látszik, Görögországban nincsen lakás erkély nélkül), a tavernák­ban, mindenhol kint vannak az emberek, és felállva tapsolnak. Ahogy egyre bel­jebb jutunk a városba, egyre több ember áll kint az utcán, akik folyamatosan tap­solnak, integetnek, és bravóznak. Nem győzöm kapkodni a fejem felfelé, jobbra, balra, minden irányba, hogy mindenki­nek visszaintegethessek. Előzetesen úgy készültem, hogy Spártában még nagyon sokat kell futni, és az nagyon gyötrelmes lesz, ezzel ellentétben olyan felemelő élményben volt részem, amit szavakkal nem lehet elmondani.

 

Sikerült!

Lassan rákanyarodunk a fényképről már ismert gyönyörű pálmasorra, középen kifeszítve a résztvevő országok zászlai, jobbról-balról egyre nagyobb embertö­meg. Te jó ég, ezek mind engem ünne­pelnek? Lassacskán mégiscsak elérem Leonidas király szobrát, megfogom a lábát. Hát itt vagyok, megcsináltam. Én, Bontovics Tímea, aki még soha egy egyéni huszonnégy órát sem futott, aki otthon három gyereket nevel, első magyar nőként megcsináltam azt, amiről sokan csak álmodnak, és bár minden tőlük telhetőt megtesznek, mégsem tud­ják elérni. Spártai hős lettem.

 

Állok a szobor lába előtt, fehér ruhás görög lányok az Evrotas folyó vizéből kínál­nak, a verseny főszervezője átnyújtja az emlékplakettet, babérkoszorút tesznek a fejemre, és egyszer csak azt veszem észre, hogy mint egy filmsztárra, min­denhonnan kamerák szegeződnek rám. Valahonnan előkerül a férjem is, és döb­bentem látom, hogy folynak a könnyei, és zokogva ismételgeti, hogy megcsinál­tad, megcsináltad a lehetetlent. Először nem is értem, hogy miért sír, hiszen itt vagyok, jól vagyok, célba értem. Egyszer csak térdre veti magát, és megcsókolja a lábam. Ettől már én is meghatódom, hiszen őt, a józan matematikust a maga racionális gondolkodásával talán még a gyerekeink születésénél sem láttam ennyire örülni. Persze, hiszen a gyerek előbb-utóbb biztos, hogy megszületik valahogy, de az, hogy az ő felesége célba érjen, az utolsó pillanatig kétséges volt.