A harcművészet tudatunkban összekapcsolódik az erőszakkal. A filmeken kigyúrt izmú férfiak egyetlen mozdulattal teszik el láb alól ellenfelüket, tenyerük élével téglát törnek, lábuk nyomán csontok roppannak. S bár fel-felbukkan egy-egy női harcos is, a köztudat úgy tartja ez nem az ő sportjuk. A tévhitekről és a tényekről beszélgettünk Demmel Lászlóval, a Magyar Wushu Szövetség alelnökével, aki maga is a harcművészet avatott ismerője.
A harcművészet csupán a harc művészete?
Kezdjük egy kicsit régebbről, mondjuk úgy négy és fél évezred távlatából, amikor Kínában minden egyes nap arról szólt, hogy túl kell élni. Valóban az örökös háború szülte ezt a „sportot”, és akik megalkották még nem is tudták, hogy ez művészet, hiszen a hozzákapcsolódó életformát a körülmények teremtették. Akkoriban nem volt gond az egészséges táplálkozással sem, mert nem lehetett beugrani a sarki gyorsbüfébe, a helyes légvételről nem is hallottak, csak vették, az erőnlétet pedig az ellenséges környezet biztosította.
A nyugati kultúrákra nem a test kultusza volt a jellemző, sőt a földi életet csupán röpke közjátékként szemlélték. Ez a keleti civilizációk esetében, hogy alakult?
Az emberek megszületésüktől kezdve azt tanulják, hogy a test mindennek az alapja, ha azt formában tartják, erősítik, akkor szellemük is szárnyalhat, és urai lehetnek cselekedeteiknek, sorsuknak. A test és a lélek kölcsönösen hat egymásra és szerves egységet képeznek. A Jin és Jang egyensúlya, maga az élet. Szerencsére Kína eléggé elszigetelten fejlődött, így ez a felfogás évezredeken át érintetlen maradt. E filozófia hívei, nem hódítottak és nem térítettek.
Hogy érték el ezt az egyensúlyt?
Ha megfelelő gyakorlatokkal edzed tested és lelked, érzékeidet és gondolataidat, egyre magasabb szintre jutsz el, és egyre jobban érzed magad a bőrödben. Elfogadod azt, aki vagy. A halál is szerves része lehet mindennek, a keleti filozófia reinkarnációs spirálja is a tökéletesség irányába mozog. Minden újjászületésben az eszményi lét felé igyekszel, amelynek csúcsán kikerülhetsz a körforgásból.
A háborúk szülte harcművészet, hogy vált „békés” sporttá, életmóddá?
Azért békésnek nem nevezném, aki ezt magas szinten űzi, azt szinte csak lelőni lehet. A mesternek, teste a fegyvere, hogy ezt ki mire használja, az más kérdés. Ha valaki csak az agresszivitását vezeti le, az nem ismeri, sem a harcművészetet, sem önmagát, és sosem kerülhet közel egyikhez sem.
Hogy találhatjuk meg a jó irányt?
Minden a mesteren múlik. Ezért nem hiszek az olyan iskolákban, amelyek tömegesen oktatják a tanítványokat, mert a mester csak akkor juttathatja el egyre magasabb szintre növendékét, ha ismeri. Ez egy komoly felelősség, hiszen ő nem csak a testet, hanem a szellemet is formálja. Nem adok fegyvert annak a kezébe, akinek remeg az ujja a ravaszon, vagy rossz célra használhatja tudását.
Bármelyik életkorban elkezdhetjük ennek az életmódnak a tanulását?
A kortól csak annyiban függ, hogy mi egy teljes életprogramot adunk át, és mindenkinek másra van szüksége. Számos egészségügyi problémán is tudunk segíteni, és még a mozgásában, érzékeiben korlátozott embereknek is a teljesség élményét nyújtjuk.
Te magad is oktatsz, méghozzá középkorú nőket. ők mit várnak a tai-csi-tól?
Boldogságot. A nőkben igen nagy a kíváncsiság, és miközben itt megtanulják a belső stílusokat, fokozatosan egy új világ tárul fel előttük. Ahogy fejlődik az éntudatuk, egyre inkább megérzik a belső energiákat. Mint amikor valaki vesz egy egyszerű konyhai kést, amely szép lassan gyönyörű, egyedi karddá, művészeti alkotássá válik. Ezzel is lehet harcolni, sőt, hatékonyabb, mint az életlen kés, de már nem ez a lényege. Minden kornak megvan a stílusa. Amíg a nő fiatal, „tombolnak a hormonok”, kirobbanó energiákat kell kordában tartania. Ilyenkor a mozgássor is hihetetlenül kemény és dinamikus. A szellem is hozzáedződik, így a tai-csi segítségével határozott egyéniség rajzolódik ki, aki kézben tartja, irányítja sorsát. Azután múlnak az évek, egy ifjúságán túllépő nőnek már igénye van arra, hogy befelé forduljon, néha elbújjon a világ elöl. Egyre inkább tudatában lesz a csi-nek, azaz a benne áramló életerőnek. Ez a folyamat a nőknél jóval korábban elindul, mint a férfiaknál, mert hamarabb érnek, érzékenyebbek, így gyorsabban megelégelik az őket körülvevő zűrzavaros világot. A kezdetben kemény dinamikus külső stílus, ilyenkor már befelé forduló, szinte észrevétlen, balettszerű mozgássorra vált, miközben a tanítványokból sugárzik az öröm és az energia.
Itt is egységben marad a fizikai és a szellemi erő?
A gyönyörű, hófehérhajú, 70 éves néni – a külső szemlélő legnagyobb megdöbbenésére – könnyedén lemegy spárgába, és közben mosolyog. És ezt nem napi egy óra nyújtással és háromórányi futással érte el, hanem a napi 10-15 perces energiagyakorlat biztosítja a szellemi és fizikai erejét.
Manapság a nők többsége 12-16 órákat dolgozik, azután jön a család, ahol szintén helyt kell állni. Ki lehet ebből lépni?
Mindez nem a kilépésről, az elvonulásról szól, hanem az elfogadásról. Segít, hogy tisztázzuk saját helyzetünket és lehetőségeinket. Erőt ad ahhoz, hogy elviseljük, és tudatosan szervezzük a 12-16 órás munkát. Van, aki úgy érkezik a tai-csi foglalkozásra, hogy tele van feszültséggel, mert a főnöke kihasználja, és megalázza. Mire vége a közösen eltöltött időnek, már nem is tulajdonít ennek jelentőséget. Az idők során ehhez már nem kell a mester, elég erejük van ahhoz, hogy derűs nyugalommal nézzenek szembe a megpróbáltatásokkal. A belső stílus, és a szellemi elmélyülés mellett, ebben segítenek a szertartások is. Már Magyarországon is vannak kisebb csoportok, akik azért jönnek össze, hogy részt vegyenek például tea-szertartáson, ez megfelelő körülményt teremt az életenergia szabad áramlásához.
Tehát a tai-csi a betegségek megelőzésében és a bajok kezelésében is segíthet, miközben megőrzi, és erősíti a szellemi energiákat?
Energetikai masszázs, átgyúrja a teljes embert. Nem kell hozzá különösebb fizikai erő, mindenki a saját szintjén űzheti. Mozgás nélkül is végezhető, ezért mondtam, hogy még egy mozgásában korlátozott embernek is segíthet. Csupán a megfelelő légzéssel irányíthatja az életenergiát, regenerálhatja izmait, frissítheti szellemét. Érdemes megfigyelni a macskát, ahogy teljesen elernyedve fekszik, miközben úgy lélegzik, hogy látszik, ahogy a testén végighullámzik a levegő, a csi. S, ha valami történik, egy fél másodperc alatt a szekrény tetején terem. Ha ezt a légzéstechnikát megtanuljuk, mi is teljesen el tudjuk engedni magunkat, átjárhat a nyugalom és a derű, megfelelő tónusba kerülnek izmaink, a vérkeringésünk is szabályossá válik. De, ha kell, egyetlen pillanat alatt tettre késszé válunk, és jaj annak, akit megtévesztett mozdulatlanságunk.
A kínai harcművészet mozdulatsorai is állatokról kapták a nevüket. Említene néhány jellemző példát?
Sok száz állat mozgását tanulmányozták és ötvözték, ebből 25-30 stílus maradt fenn. A tigris, a sárkány, a kígyó, a daru, a párduc és a sáska a legismertebb. A mesterek nem úgy tesznek, mint az állatok, hanem a harc pillanatában átlényegülnek, mondjuk daruvá. A daru sokáig mozdulatlanul figyel, azután hirtelen, pontosan lecsap. Éles csőre halálos. A sáska karmaival üt, vág és zúz, még a kemény kitinpáncélt is áttöri, a párduc tudja, hogy nincs ellenfele, magabiztos és végzetes, a kígyó puszta energia, nincsenek végtagjai, szelleme a fegyvere. A tigrissel jobb, ha nem találkozol…
Vannak már ilyen iskolák Magyarországon?
A Wushu Szövetség most szervezi ezeket az iskolákat, és kínai mesterek segítségével készítjük fel a hazai mestereket és az olimpiai csapatot.
K.J.
