– Adódott egy lábműtétem, utána le kellett szívni a lábamról a vizet, aztán egy csúnya bokaficam következett, majd rövid egymásutánban három törés. Azt mondta az orvos és az edzőm: ha folytatom, lehet két intenzív sportévem, de utána vége mindennek. Választanom kellett: sportkarrier, vagy színészet – mondja a Jóban Rosszban tv2-ős szappanopera új felfedezettje, Novák Henriett.
– Hasonlítasz a sorozatbeli lányhoz?
– Linda csábító lány, kedvére játszik a férfiakkal, hol ilyen-hol olyan. Hogy milyen éppen, azt egy héttel a felvétel előtt tudom meg, alig tudom követni jellembeli fordulatait. (Nevet.)
– Te (m)ilyen vagy?
– Á, én nem… Sosem mernék például egy férfit meg-leszólítani.
-Szóval csak testben vagytok egyek.
– Még az sem igaz. Legalábbis szerintem nem… Nehéz volt szembesülnöm magammal, mikor megláttam az első tévéfelvételeket. Öt-hat kilóval több van rajtam ott, mint az életben, és ezzel nem tudok megbarátkozni, igaz, már nem foglalkoztat annyira, mint a legelején. A hangom pedig szinte sokkolt. Kifejezetten lányosnak-kényeskedősnek hallottam vissza – ahogy egyébként mások is -, amikor meg voltam győződve arról, a hangom határozott, mély. Szerintem amit belülről hallok, az lennék igazán én – lelkileg.
– A hanggal nem tudom, mit lehetne tenni, de az biztos, hogy a legtöbb lány, ha kövérnek látja magát, hamar fogyókúrába kezdene, akkor is, ha mások szerint vékonyka.
– Én nem.
– Miért nem?
-Mert ha görcsösre fogynék is, akkor is erős izomzatom maradna, a karom erős, a hátam széles.
-Ez adottság, vagy sportmúlt következménye?
-Az intenzív sport okán lettem ilyen. Versenyszerűen kézilabdáztam, és amellett futottam is.
– Mi a jobb? A futás, vagy a kézi?
– A kézilabdában azt szerettem, hogy gyorsan kellett dönteni, az agyat is használni kellett, cselezni, taktikázni is lehetett. És a futás! Relaxálásként futottam.
– Azt hittem, az a fő különbség, hogy az egyik csapatjáték, a másik afféle “magán(y)játék.”
– A sport az önmagamra figyelést jelentette számomra, nagyon szerettem emberek között lenni, a suliban, bárhol, de bennem lakik egy magányos farkas is, aki időnként kiköveteli magának az egyedüllétet. Amikor futottam, magamra figyelhettem, arra, mire vagyok képes, meddig jutok el, ez jelentette a kihívást, és nagy önfegyelmet adott, mint minden olyan sport, melyet nem hobbiként, hanem intenzíven művelsz.
A sport segít győzni
– Miért nem jelen időben beszélsz? Miért lett a sportnak vége?
-Egyfelöl sokan azt hiszik, nekem sikerült, nekem
– Felvidéki lány vagy?
– Igen, Rimaszombatról jöttem.
– Akkor az is dupla nagy siker, hogy sikerült az anyaországban középiskolásnak lenni, és, gondolom, nehezebb is lehetett.
-Igen, de
-Ezt a sportnak, mondjuk a futásnak köszönhetted?
-Igen! Kitartó vagyok, és ha elhatározok valamit, mindent megteszek azért, hogy sikerüljön. Azért van ez, mert nem tudok veszíteni. Emiatt is voltam szinte mindig kitűnő tanuló.
Amikor a dac már kevés
– Ha ennyi mindent köszönhetsz a sportnak, akkor újra felteszem a kérdést: miért hagytad abba?
– …mert hiába szerettem, volt egy határ, amikor már a dac sem segített. Adódott egy lábműtétem, utána le kellett szívni a lábamról a vizet, aztán egy csúnya bokaficam következett, majd rövid egymásutánban három lábtörés, három ujjam tört el. Azt mondták, ha folytatom, lehet két intenzív sportévem, de utána vége mindennek. Márpedig egy színésznek szüksége van a lábára, táncóráink vannak, balettozunk, állóképesség kell, és amellett, hogy élsportoló szerettem volna lenni, kislánykorom óta kívántam, teljesüljön a színésznő-álmom is. Választanom kellett. Nem volt könnyű, sok éjszakát sírtam át emiatt.
-Ha egy sportoló hirtelen leáll, annak súlyos testi-lelki következményei adódhatnak. Ha a lábad tönkrement, se kézilabdázni, se futni nem lehetett. Maradt a séta?
– Nem szeretek sétálni. Azért, mert nem bírom, ha valaki leelőz séta közben, így, hogy ezt ne kelljen “elszenvednem”, azt veszem észre, tulajdonképpen már futok. Ahogy az is előfordul velem, hogy mivel pontos ember vagyok és gyűlölök késni, viszont a hétköznapi tempó gyors, és én állandó késésben vagyok ebben a rohanásban: hát a szó szoros értelmében befutok a munkahelyemre.
– Tehát csalsz?
– Ez még belefér. Ezt még szabad.
Alufóliával a vékony derékért
-Mi az, ami kicsit sem csalás? Milyen sportra váltottál?
-Hulohopp karikázom, népitáncolok, és a modern táncot is kedvelem. Ha túlzásba viszem az utóbbi kettőt, akkor a szervezetem azonnal jelez, kegyetlen fájdalmat érzek.
-Ilyenkor marad a karika?
-Igen! Tíz centimétert karcsúsodott tőle a derekam, bár sosem lesz darázsderekam, ez is egy adottság.
-Mi a technikád?
-Kezdőknek nagy terpeszt ajánlok, úgy könnyebb, anyukám is így csinálja. Én zárt lábbal csinálom, a csípőm és a derekam intenzíven mozog. Másfél órát szoktam edzeni egyfolytában, utána már fájna, hiszen fakarikával tornázom.
– Olyan is van?
– És nagyon jó! De van még egy titkom: befóliázom a derekamat és úgy karikázom. Mellesleg a táncórákat is így csinálom végig, meg a haspréseket is, az ugyanis nagyon fontos, mert ugye én imádom a hasamat, az édességet, a húst hússal eszem.
Első szerelem, első látásra
– Milyen az a fiú, aki tetszik neled?
– Már nincs fiú az életemben. Egy szlovák fiú volt a barátom, első látásra szerelem volt, az első szerelem, és azóta is az egyetlen. Tizenötéves korunk óta szerettük egymást, három évig tartott…
– Miért csak addig?
-Gyerekek voltunk mindketten. Az az ártatlanság kora volt még. Vége lett. Nekem több szabadság kellett… volna. Ha most szerelmes lennék valakibe, az nem lehetne ugyanolyan.
– Nem?
– Azért nem, mert én már másmilyen lennék egy új kapcsolatban.
– Jut eszembe, egyáltalán nem beszélsz palócosan.
-Ez úgy van, hogy ha a saját közegemben vagyok, otthon, akkor nyílt á-val beszélek (alma-álma), de ahogy visszatérek, automatikusan az adott közeghez alkalmazkodom, és már nincs semmi népies íz. Könnyen váltok.
– Elég sok a váltás az életedben, pedig csak húszéves vagy. Nemzetiségiként a hazádban nem lehettél középpontban, aztán az anyaországba jössz, és húszévesen egy szappanoperába kerülsz, ismerni fognak: a középpontban találod magad.
– Nem érzem magam középpontban, bár a pékségbeli lány már rákérdezett, én vagyok-e én a tévében… Szerintem nem változott meg az életem, és nem is fog, nem szeretném.
-Egy új szerelem sem forgathatja föl az életed?
-NEM!
-Ez elég nyilvánvaló válasz volt.
-IGEN.
-Ez is… De miért vagy ilyen határozott ebben a bizonytalan “ügyben”? Lehet, jön megint egy első pillantás, és jön a szerelem is.
-Nem akarok most szerelmet. Lehetett volna mostanában valami…, de nem szeretnék belefolyni az ügybe, mert már az elején látom a végét. Nincs itt az ideje, nincs időm rá, tanulnom kell, dolgozom, aztán megyek haza édesanyámhoz, nehéz a hiányát elviselni.
-Egyfelöl olyan határozott vagy, mint egy felnőtt, másfelöl nagyon anyás. Más lányok ilyenkor szállnak szembe az édesanyjukkal, kritizálják, ha szeretik is.
-Olyan szeretnék lenni, mint az anyukám. Ő a példaképem, de apura hasonlítok.
-Mi a fő különbség a szüleid között?
-Apu mindent elkövetett, hogy teljesüljön az álma, kitartó volt, intenzív, autószerelő lett, ahogy akarta, ettől boldog, a cégét építi ma is, a régi álmának él. Édesanyámnak is volt egy álma, de amikor teljesült, továbblépett, akart valami mást, újat, és ha az is teljesült, megint kitalált valamit, és képes volt újra és újra átalakulni.
-Akkor neked és édesapádnak könnyebb. Egy álom könnyebben teljesül, mint újra és újra egy új… és most nyerésre állsz.
– Ám ha az álom beteljesül, és felvesznek a színművészetire, akkor egész életemben azon kell fáradoznom, hogy megfeleleljek, bizonyítsak, tehetséges maradjak: nem lesz könnyű, már most tudom.
