Mintha egy amerikai filmben mesélné a saját életét, mely a sok fent-lent fordulattól, feszültségtől egyre izgalmasabb: Kovács Ágit tizenkét éves koráig mégcsak nem is mondják tehetséges úszónak. És fent: egy év múlva sorra nyeri a versenyeket, Sydney-ben olimpiai bajnok! Lent: ködös hírek egy különös betegségről. És fent: Athénban megdönti Egerszegi Krisztina rekordját. Lent: júliusban autóbaleset éri…
(Eldönthetetlen: a szép nőt bámulják meg benne a férfiak a kávézóban, vagy Kovács Ágit?)
– Már megint minden szép?
– Többek között azt tanultam Amerikában, hogy mindent igyekezzek a jó oldaláról nézni, ha nincs, olyan nincs. Akkor is keressem meg.
– Ebben a legutóbbi bajban, az autóbalesetedben mi a jó?
– Lehetett volna sokkal rosszabb is. Egy nemzetközi versenyre edzettem, ami több állomásból állt, és egyre jobb eredményeket produkáltam. Már ott tartottam, hogy szinte jobban teljesítettem, mint az athéni olimpia előtt. És akkor elindultam edzésre, mint mindig. Az alsó rakparton megálltam, hogy elsőbbséget adjak. Hirtelen hatalmas puffanást hallottam hátulról. A nyakam és a mellkasom megrándult, ahogy megfogott a biztonsági öv – nem tulajdonítottam ennek akkor jelentőséget. Hátranéztem, és láttam, hogy az a kocsi, amelyik nekem jött, totálkáros. Sokkot kaptam, tíz percig sírtam, tíz perc után kiszálltam, úgy tűnt, csak az autómat érte kár. Örültünk, hogy ennyivel megúsztam. Viszont este, amikor hazaértem, elkezdett fájni a mellkasom. Azt mondták, az ilyen baleseteknek nem azonnal, hanem mondjuk másnap érezhető a hatása. Éjjel megröntgeneztek, törés nem volt, de reggel már nem tudtam megmozdítani a nyakam. Egyértelmű volt, nem utazhatok ki a világbajnokságra. Ez egy ilyen nyár… lett.
– Mi tesz jó úszóból legjobb úszóvá valakit? Csont-izomrendszer, edzés, akaraterő?
– A legeleje az alap: a családi háttér, hogy felkeljenek a kisgyerekkel, elvigyék a szülők az uszodába, szerettessék meg vele a vizet. Két és fél évesen én naponta az uszodába jártam, már tudtam úszni, illetve a kismedencében pancsolhattam. Apu mindig magával vitt, ahogy a bátyámat is.
– Miért nem a bátyádból lett olimpikon?
– Ő is úszott tizennégy éves koráig, tehetségesnek tartották, aztán elment egy bentlakáos gimnáziumba, a diploma nagyon fontos volt neki, ahogy a családban mindenkinek. A szüleinknek összesen 11 diplomájuk van. Ebben nem versenyezhettünk velük.
– Szóval a bátyád tizennégy évesen gimnazista lett, te viszont épp ennyi voltál, amikor ifjúsági Eb bajnok lettél.
– Pedig tizenhároméves koromig nem voltam tehetséges. Senki sem gondolta volna, hogy egyszer összeszedem magam. Még talán magam sem. Aztán egy év alatt megfordult a világ, tizenhárom évesen serdülő bajnokságon harmadik lettem, és alig egy év: az Eb-n felnőttek között harmadik.
– Mi történt abban az évben?
– Elkezdtem reggelente is edzeni… és saját magam éreztem rá egy olyan technikára, ami akkor egyedülálló volt. Előttem senki sem csinálta. Azzal szárnyakat kaptam!
– Ez titok?
– Igazából nem. Sajátos hullámmozgással úszom.
– Azóta már vannak utánzóid…
– … ami elég jó érzés.
– Ez lenne a fordulat éve, az első fordulaté, mert megfordul veled minden, majdnem utolsóból egyértelmű első leszel.
– Tizenkét éves koromig, igen, én csak bohóckodni jártam az uszodába, nem figyeltem oda, keményen sosem edzettem. Aztán egy nap az edzőm szólt: “ Ági, most akkor komolyan akarod venni, vagy nem? Ha bohóckodni akarsz, lehet máshol is.”
– Rákényszerített, hogy ússz, és erre feltaláltad, amit most már utánoznak?
– Rájöttem, nem akarom átadni másnak a helyemet, szeretek úszni, nem bírnám ki víz nélkül… De a puszta belátás nem volt elég az edzőnek. Választás elé állított: “Ha a következő versenyen jól teljesítesz, maradhatsz, ha nem, többé nem jöhetsz, más veszi át a helyed, jönnek a többiek.”
– Volt tét.
– Elég nagy tét volt. Annyira, hogy várakozáson felül teljesítettem. Mindenki meglepődött. És innentől komolyan vettem, talán a győzelem ízét is megéreztem, és igen rövid időn belül meglett az eredménye, újra és újra győztem, egyre nagyobb lett a tét, egyre nagyobb lett a győzelem.
– Sydneyben olimpiai bajnok lettél, és azt nyilatkoztad, nem tudod, mi lett volna veled, ha nem sikerül, akkora csalódást, kudarcot jelentett volna mondjuk egy ezüst. Gondolom, sokan álltak így akkor rajthoz…
– Igen, de akkor engem minden efelé hajtott. Sydney előtt egy évvel még álom volt nekem az olimpia, a győzelem, Sydney előtt közvetlenül azonban olyan eredményeim lettek, hogy miközben én azt súgtam Anyunak, nekem győzni kell, aközben egy egész ország ezt skandálta. A sors nekem kell, hogy szánja az aranyat, mondogattam. Elég ideges voltam, annyira akartam nyerni, rengeteget edzettem, és amikor sikerült, az mégis hihetetlen volt! Teljes sokkban voltam, és, és majdnem elájultam. Nem gondoltam, hogy elsírom magam a Himnusz alatt. Elterveztem, énekelni fogok, végig, aztán elkezdték játszani a Himnuszt, és én nem tudtam kinyitni a számat, és csak magamban tudtam énekelni, és pontosan a felénél, a “balsors” szónál elsírtam magam. Egészen végig zokogtam. Teljesült a legnagyobb álmom, és minden siker, ami utána jött, már csak ajándék volt, beleértve a 2001-es világbajnoki győzelmet is. Sydney óta mindenütt úgy állok rajthoz, ha nem sikerül, az sem baj.
– Az ebben a szép, ahogy ezt meséled. Pontosan átéled újra, még a könny is ott a szemedben… A győzelem ismétlő képeit nagyon sokszor megnéztük a fotelból, katartikus volt onnan nézve is. Mintha veled kicsit mi is győztünk volna. Gondolom, előtted szintén sokszor lepereg…
– Rengetegszer átélem. Akkor is, amikor, úgy volt, abba kell hagynom.
Tavaly, az olimpia környékén tudódott ki…, hogy beteg vagyok. De valójában én már Athén előtt jó másfél-két éven át szenvedtem ezzel az egésszel. Fokozatosan kezdtem gyengülni, gyengébb és gyengébb lettem, mindig erőtlenebb. Egy nap már teljesen nyilvánvalóvá vált: nem vagyok abban a fizikai állapotban, mint régen.
Az orvosok számára csak az derült ki, túl magas a vérnyomásom és a pulzusszámom, szédültem, akkoriban rengeteget aludtam.
– És ez mind a szüleidtől távol, Amerikában történt, ahová tanulni mentél.
– Anyukám olykor kilátogatott, főzött nekem, akár egy hónapra előre is, próbált segíteni, ahogy csak tudott.
– Híres a mamád arról, mennyire kézbentartotta az életedet, nem engedte, hogy kihasználjanak.
– Gyerekként robbantam be a köztudatba, és amikor az embernek hirtelen sikerei lesznek, azt veszi észre, hogy rövid idő alatt rengeteg új barátja van. Általános iskolásként nehezen tudtam feldolgozni, hogy az új barátok jórésze akar tőlem valamit. És akkor Anyu segített, ahogy Amerikában is igyekezett, de nem lehetett mindig velem.
– Amikor ő nem volt ott?
– A barátom… (Elmosolyodik. Először emlékeztet arra a kamaszra, aki a Sydney-i olimpián aranyérmes lett, és nem tudta, hogy viselje az örömöt.)
– Ezt a szerelmet is nehezen viseled?
– Csak nem szívesen beszélek róla.
– Hogy viselted a betegséget?
– A kedvesem sokat segített. Annyit még elárulhatok, hogy kint ismertem meg, egy csapatban úsztunk az egyetemen, két évvel fölöttem járt. Magyar anyanyelvű, ám a családja Németországban él, ő onnan is ment ki tanulni Arizonába. Szóval ő volt mellettem…
– Itthon a legrosszabb is szóba került veled kapcsolatban, aztán Lyme kór, izom-idegsejtsorvadás. Éppen attól, hogy ködösítettek, titkolóztak az orvosok, nem mondták ki, mi a baj veled, mindenki a legrosszabbra gondolt.
– Amikor kitudódott, rengeteg telefont kaptam, mindenki segíteni akart, sok kuruzsló is akadt, próbáltam szűrni ezeket a megkereséseket. Katona Klári és a barátnője ajánlották a Vargha Intézetet. Nem is tudom, miért vettem komolyan éppen ezt a hívást a sok közül. Talán mert olyan kedves, meggyőző volt az a hang, mely megkeresett… Úgy voltam vele, kipróbálom. Nem talpmasszázs ez, hanem a talpon lévő idegvégződéseket ingerlik, ami kifejezetten erős fájdalommal jár. Amelyik szerved beteg, annak megfelelő rész fáj. Ha ott megszűnik a fájdalom, akkor meggyógyultál. Járnak hozzá rákosok és AIDS-esek, és stabilizálni tudja az állapotukat, illetve olyan nők is, akik nem esnek teherbe. Pár hónapon belül várandósak, én láttam ilyen esetet.
-Mennyi idő után érezted, hogy jobban vagy?
– Már néhány hét hatott, de két hónap után teljesen jól voltam, bár a terápiát nem hagytuk abba.
– Most?
– Járok megint. Helyrejöttem úgy 95 százalékosan, de amikor a talpamon majd megszűnik az összes fájdalom, akkor leszek teljesen nyugodt. Fizikailag nem érzem magam betegnek, de jobb az elővigyázatosság.
– Az okra fény derült?
– Elfáradt a szervezetem és lenullálózódott. Biztosan volt idegi alapja is, minden összejött.
– Nem járt félelemmel?
– Éppen azért járok most is, hogy ne legyek beteg.
– Athén közelsége jelentett valami célt, hogy ezért meg kell gyógyulnod?
– Ez is egy nagy tét volt, mint tizenhárom éves koromban. Athén előtt egy évvel komolyan szembe kellett néznem azzal, abbahagyom-e. Nem volt erőm, az edzésre se. Az átmeneti szünet után, amikor elhatároztam, akkor is folytatni fogom, csakazértis föl fogok állni, valahogy fokról-fokra derűsebb lett minden. Picit jobban voltam, és ugye akkor jött az a fontos telefon…
– A te eddigi történetedben rengeteg amerikai fordulat, katarzis van, olyan, mint a filmekben. Valaki csúcson van – olimpiai érem -, aztán nagyon lent – betegség -, és hosszú küzdelem árán szép emelkedővel ismét jelentős diadalt arat. Meg lehetne filmesíteni. Filmbe való az is, hogy míg Sydneyben, szinte gyerekesen azt mondtad, “Ha nem arany, belehalok”, az athéni olimpiai bajnokságon a negyedik- ötöd hely megszerzése után már egészen másként fogalmaztál: ”Nagyon mélyről jöttem fől, csoda, hogy eddig eljutottam.” Felnőtt mondat. Nagyobbnak tűnik tőle a győzelem.
– Rosszul voltam, nem voltam benne a világranglistán az első huszonötben, kb. harmincadik lehettem. Onnan jöttem föl a negyedik-ötödik helyre. Tőlem már nem vártak semmit… És megint ott voltam. Egy hajszál híján. Ez csak ráadás volt. Az is, hogy kétszáz vegyesen országos csúcsot úsztam, amit Egerszegi Krisztina tartott évekig. Mivel pontosan tudtam, milyen helyzetből indultam, ezért értékeltem úgy, hogy ez a negyedik-ötödik hely van olyan értékes, mint egykor az arany volt. Úgy éreztem, azzal az örömmel, ahogyan én fogadtam ezt a helyezést, sikerült megmutatnom az embereknek, igenis ennek is lehet örülni. Rengetegen gratuláltak. Azelőtt itthon csak az arany számított, egy negyedik helyről azt mondták:” Lecsúsztál a dobogóról”, ez a felhang kísért sokakat.
– A mondatod is segítette a szurkolóidat.
– Persze! Mert miért sajnáljam, ha azt látom, hogy örül neki?
– Többek között ezt tanultad Amerikában?
– Ott teljesen mindegy volt, hányadik voltam, elmondták, mi volt benne a jó, aztán, hogy min kell javítani, hogy még jobb legyen. A pillanatnyi kudarcoknál sosem ragadtunk le. Optimistábbak.
– Hogyan kódolják bele ezt az optimizmust az emberekbe?
– 2003-ban voltunk a Vb-n, és százon nem szerepeltem jól, viszont rá egy órára volt a kétszáz méter vegyesnek a döntője, amire bejutottam. A hazai edzők a száz méter után azt mondták, na, ebből már nem lesz semmi jó, nem sok esélyem van, a magyarokon azt láttam, hogy megadták magukat egy ilyen helyzetben. Akkor odajött hozzám az amerikai edzőm és az amerikai pszichológus, beszéltek velem három percig, és már nevettem, jókedvem lett és jól úsztam utána. A magyarok meg voltak döbbenve.
– Mit mondtak neked az amerikaiak, mi a titok?
– Titok nincs. Csak épp az ellenkezőjét mondták, mint a magyarok. És ez ilyen sokat jelentett.
– Idén diplomáztál Amerikában, közgazdász lettél. Hogyan képzeljünk el téged Amerikában? Ott magyarként is híres voltál az olimpiai bajnoki címed miatt a diáklányok között?
– Amerikában nagyon nagy hangsúlyt fektetnek a sportra, ott minden egyetemnek külön sportrészlege, sportlétesítményei vannak, külön irodákkal, szervezőkkel. A legkiemeltebb az amerikai futball, utána minden más szinte egyenrangú: úszás, foci, kosárlabda….
– És te egyenrangú voltál?
– Az én egyetemen nagyon sok külföldi volt, az úszók között is, érmes is akadt. De olimpiai bajnok csak én voltam, egyedül. És most, hogy végeztem, egy rangos egyetemi díjat is kaptam, amit négy éves sportmunkájáért egyetlen fiúnak és egyetlen lánynak adnak az egész évfolyamból.
– Nem amerikai kapta?
– Még az edzőm is csodálkozott ezen. Minden idők legjobb úszója voltam az egyetemükön, büszkék voltak rám. Annyira, hogy egyszer, egy ünnepélyen limuzinnal jöttek értem és a barátnőimért, ez volt az ajándék.
– Most mi lesz veled?
– Ha ezúttal nem is indulhattam a baleset miatt, szeptember elsejétől kezdem a felkészülést a 2006-os Eb-re. Az edzőim: Turi György és Nemes Zoltán, a Kőbánya SC-nél indulok. Egyelőre szponzorokat keresek, a Budmillal már le is szerződtem.
– A kedvesed?
– Hamarosan meglátogat, egyelőre még kint van Amerikában. Mindennap beszélünk telefonon. Négy éve együtt vagyunk, ezen a néhány hónapon, amíg munkát talál nálunk, nem hiszem, hogy sok múlhat.
– Cél?
– Álmom, hogy nyerjek. Amivel elégedett leszek, az az érem.
– Olimpia?
-Nincs kizárva.
– Bővebben?
– Ha jól megy, még Peking is belefér.
