Magunk sem tudjuk, milyen indulatok lakoznak bennünk! Azután eljön a pillanat és elég egy szikra. Döbbenten figyeljük midőn szelídnek hitt barátunk a kormányt szorítva, káromkodva gyűlöli az előtte araszoló kisautót, vagy éppen a mellette „eldöngető” sofőrt. S ezt a példát az élet minden területére kiterjeszthetjük. Versengünk a hatalomért, az elsőbbségért, harcolunk a boldogulásért. Idegeink pattanásig feszülnek. Mitől ez az elszántság? Erről beszélgettünk Tóth Zoltán pszichiáterrel.
Gondolom érdemes visszanyúlni a történelmi gyökerekhez.
A nyugati gondolkodás történetében a haragot, az agressziót és a bosszút az emberi jellem súlyos hibáinak tekintették. Nem kell társadalomtudósnak lenni ahhoz, hogy elgondolkodjunk arról, micsoda pusztító hajlamokkal rendelkezik fajunk ha arról van szó, hogy kiirtsa saját tagjait a politikai elnyomás, etnikai ellenségesség és a háború különböző formáiban.
Mindezt miért?
A társas emlősök és madarak körében gyakoriak a dominancia-rangsorok. Érzelmileg ezeket a hierarchiákat a harag fenyegető kimutatásával és az ezt kiegészítő behódoló megjelenítésekkel, vagy éppen valódi verekedésekkel építik ki, amelyeknek mindig van nyertese és vesztese. A hierarchiában elnyert vagy megőrzött pozíció fennmarad. A rokonokkal és másokkal kialakított szövetségek kölcsönös „kurkászás” révén alakulnak és maradnak fenn, ezek is tartósak, és a viták során a szövetséges is bevonható. Számos főemlősfaj hierarchiájában a magas pozíció azt az előnyt jelenti az egyén számára, hogy jobb a hozzáférése az ételhez és a szexuális partnerekhez.
A mi fajunk esetében a hímeknél a magas rang és az ezzel járó erőforrások szexuális vonzerővel bírnak.
Ez azt jelenti, hogy nincs kiút?
Az emberszabásúak nem állandóan ellenségesek. A verekedést vagy dulakodást szinte mindig békülés követi, amit az esetek jelentős százalékában az eredeti agresszor kezdeményez. Ezt követően viszont fontos, hogy az erősebb fél pozícióját határozottan kifejezésre juttassa, mert egyrészt neki is szüksége van szövetségesekre, másrész – ha nem szilárdítja meg helyzetét, azzal hosszú távú ellenséget szerez, aki máshonnan toboroz támogatókat, és veszélyessé válhat. A szövetségek és kapcsolatok következésképpen sok főemlős életében lényegesek.
A tipikus agresszió visszatérő motívumai a következők: az összecsapás, a győztes elismerése és a kibékülés. Ezek nélkül az agresszió végzetes lenne.
Az erőviszonyok tisztázásán túl, mi válthat még ki agressziót?
Bár a harag és a harag hiányának mintái széles skálán mozognak, a különböző társadalmakban ismétlődő mintákkal találkozhatunk. A harag és az agresszió ritka az olyan társadalmakban, ahol az emberek szorosan együtt és kölcsönös függőségben élnek. Ugyanakkor az individualista kultúrákban, a harag nagyon fontos szerepet játszhat, pontosan azért, mert az ént meg kell erősíteni másokkal szemben. Ennek egyik lehetősége, amely úgy tűnik, a történelem folyamán vissza-visszaköszön: a férfidomináns, agresszió alapú hatalom és a bosszú. Ez a mintázat gyakori, gondoljunk Homérosz Iliászára, a klasszikus görög drámákra, vagy az elmúlt évszázad iparosított harciasság történeteire.
A harag szerepe agresszív társadalmakban az, hogy olyan tettek végrehajtására tüzelje fel az embereket, amelyeket egyébként képtelenek lennének végrehajtani.
Az agresszív hőstettek leírásai mindig hosszan elidőznek annak kifejtésénél, hogy egy férfi hogyan lett dühös, és hogy a haragja hogyan hozta létre a bátorságot.
A haraggal feltüzelt harc, a mi fajunknál ugyanúgy, mint bizonyos más emlősfajoknál, legalábbis részben arra szolgál, hogy nagyobb hatalomhoz juttassa az egyént az erőforrások érdekében. Felfüggeszti a félelmet, és csökkenti mások figyelembevételét. A bosszú is gyakori kísérője a haragnak. Zavarba ejtő, mivel semmit nem tesz annak érdekében, hogy kijavítsa az elszenvedett sérelmet. A világ nagy drámaírói újra és újra visszatértek a bosszú mintázataihoz és ahhoz, hogy hogyan lehetne ezeket társadalmi folyamatokkal helyettesíteni. Talán főemlős rokonaink példáján kellene okulnunk, náluk a harcot mindig kibékülés zárja, és azután mindenki megy a dolgára.
K. J.
