Serényi János, a McCann-Erickson reklámügynökség igazgatója mindig is támogatta a sportot és a sportolókat. Azt kérdeztük tőle, hogy Ő, aki újságíróként, könyvszerzőként és marketing menedzserként annyit tett és tesz az egészséges életmód népszerűsítéséért, hétköznapjai során mennyire tartja magát az aranyszabályokhoz?
– Hogyan kezdődött a sporthoz való vonzódás?
– Az Úttörő Olimpián kerületi bajnok voltam asztaliteniszben. Majd igazolt labdarúgóként kergettem a bőrt először az Erdért SE, majd az Újpesti Dózsa kölyökcsapatában. Nagy reménységnek indultam, aztán az is maradtam…
Egy rövid ideig bokszoltam is, amiből később megszületett a harcművészetek iránti érdeklődés és szeretet.
– Ma is tart ez a szenvedély?
– A 80-as évek elején versenyeket szerveztem, a Magyar Harci Művészetek Szövetségének marketing tevékenységét segítettem. Mindez odáig vezetett, hogy 1984-ben főszerkesztője lettem a Karate Világszövetség kiadványának, a World Karate magazinnak. Ez a költséghatékonyság fényében azt is jelentette, hogy a szerkesztés mellett rengeteg cikket írtam, sőt, alkalmanként a fotózás is rám várt. A végén annyira belemerültem a dologba, hogy a japán kyokushin alapítójáról személyes élmények alapján megírtam a „Bátrak harca” című könyvet. A koreai teakwon-do érdekességeit pedig a „Testből edzett fegyver” című munkámban dolgoztam fel. A siker (mindkét könyv 30 ezer példányban kelt el) újabb kalandokra ösztönzött, így elkezdtem karatéval foglalkozó képregényeket írni. A harci művészetek bölcsőjéről a shaolin kolostorról, az egykoron ott zajló hihetlenül kemény edzésekről, a test és a lélek párhuzamos képzéséről, a tisztesség és az egymás iránti megbecsülés fontosságáról több folytatásban jelentek meg a látványos kiadványok. Végül is a sorozat búcsúját nem a történet lezárása, hanem a McCann-Erickson 1988-as magyarországi indulása jelentette. A harci művészetek megismeréséhez kapcsolódó évek rengeteg – ma is jól hasznosítható – tapasztalatot hoztak számomra. A siker érdekében történő maximális munkavégzés, az ellenfél megbecsülése, a tisztességes megmérettetés igénye, a saját csapat iránti bizalom a napi üzleti életben is sokat segíthet.
– A táplálkozásra odafigyel? Mennyire fontos Önnek, hogy mit és mennyit eszik?
– A táplálkozástudomány elméletéről sokkal többet tudok, mint amennyit a gyakorlatban megvalósítok. Sajnos nem ritkán akkor eszem, amikor erre éppen időm van. Az üzleti ebédeket leszámítva napközben többnyire ez nem jön össze, aminek az esti hűtőszekrény „einstand” a következménye.
– A sport továbbra is része életének?
Jó esetben heti egyszer teniszezem, kétszer pedig azt igyekszem bizonyítani, hogy egykori futballedzőim nagyot tévedtek, amikor karrieremet nem egyengették elég határozottan. Emellett részt veszek fontos sportszponzorációs és sportmarketing ügyekben. A közelmúltban éppen a Magyar Úszó Szövetségnek segíthettem, hogy megnyerjék a 2006-os budapesti úszó EB megrendezési jogát. Én adtam elő Németországban azt a pályázati anyagunkat, amelynek révén „jobb benyúlással” megelőztük a hollandokat.
– A sportmúlt nagyon sok élményt és kalandot jelent. Felelevenítene néhány emlékezetes történetet?
– Természetesen az elmúlt években rengeteg sztori gyűlt össze. Volt, amikor szó szerint befürödtem, mint például amikor Kairóban a magyar karate válogatott tagjai egy ippont érő dobással behajítottak az uszoda vizébe. (Lehet, hogy korábban valami rosszat írtam róluk…?)
A legemlékezetesebb esetek Japánban, illetve Brazíliában történtek velem. A ’84-es Tokyo-i – abszolút kategóriában megrendezett – kyokushin VB-re újságíróként mentem ki. Egy adminisztrációs hiba folytán mégis „besorsoltak” a versenybe. Mihelyst ezt a műsorfüzet lapozgatása közben észrevettem „jogos önvédelemből” tiltakoztam.
Így nagyon meglepődtem, amikor a hangosbemondó és a műsorközlő tábla egyszerre szólított a küzdőtérre. Ott a japán óriás ellenfelem már sokat sejtetően gyakorolta a köríves fejrúgás technikákat. Végül is lemondtam az esetleges világbajnoki cím megnyerésének lehetőségéről. Szerényen továbbra is meghúzódtam az újságírók között.
18 évvel később a Copacabana-n nyaraltam feleségemmel. Elfoglaltuk szállodai szobánkat. Rögtön az érkezést követően – ismerve Rio siralmas közbiztonságát – aggódva vettük észre, hogy a harmadik emeleti szoba erkélyajtaja rosszul csukódik. Hosszas tanakodás után végül is úgy döntöttünk, hogy egyelőre nem foglalkozunk vele, inkább irány a város. A liftbe a 2. emeleten beszállt egy eléggé rongyos tréningruhába öltözött helybéli. A futball szerelmeseként azonnal felismertem, hogy ő Romario. Kiszállva megkérdeztem feleségemet: ”Na, mit szólsz útitársunkhoz?”. Ő nem kimondottan futballszurkolóként így válaszolt: „Ha itt ilyen alakok járkálnak, akkor talán mégis jobb, ha a városnézés helyett inkább megcsináltatjuk az erkélyajtót…”
H. Zs.
