A rozmaring (Rosmarinus officinalis L.) az ajakosvirágúak (Lumiaccae) családjába tartozó, a Földközi-tenger mellékén vadon termő, hazánkban cserepekben nevelt, illatos félcserje. Természetes élőhelyére utalva, Plinius nevezte „ros marinus”-nak, mivel a mediterrán övezet tenger- partjának (mare) köves és meleg szikláin tömegesen fordul elő, és a tenger tajtéka (ros), harmata ráhullik.

 

A rozmaringot évszázadok óta természetes tartósítószerként tartják számon. Megfigyelték, hogy az őrölt rozmaringlevéllel borított hús sokáig eláll, és megtartja frissességét. Napjainkban is a húsételek egyik legkedveltebb fűszere. Feltételezik, hogy gyógyító tulajdonságát kezdetben tartósító hatásával hozták összefüggésbe. Úgy tartották, hogy javítja az emlékezetet. Görög diákok azért viseltek rozmaringfüzért a vizsgákon, hogy memóriájukat serkentsék.

 

Az ókori népek vallásában is lényeges szerepet játszott. A rómaiak Aphrodité szent növényének tartották, és a házioltárokat díszítették vele. Később az illatos növény ágai a szerelem és a házastársi hűség jelképévé, esküvői szertartások részévé, szerelmi bájitalok alapanyagává vált. A szerelem viszonzását remélték az ifjak attól, ha a fiatal lányokat virágzó rozmaring-ággal érintik.

 

Hazánk történelméhez kapcsolódó legenda, hogy amikor 1235-ben Magyarországi Erzsébet paralízisbe esett, egy remete rozmaring tinktúrával dörzsölte a királyné végtagjait és így gyógyította meg. Más leírások szerint Izabella magyar királyné rozmaringkúrával fiatalodott 72 éves korában, olyan eredményesen, hogy a kezét megkérte a lengyel király. Tény, hogy a XVII-XVIII. században divatos gyógyszer és illatszer volt a rozmaring leveléből készült Aqua Reginae Hungariae.

 

Feljegyzések maradtak fenn arról, hogy a rozmaringot betegek szobájában légfrissítő gyanánt égették, ágait a börtönökben a „börtönláz”, a tífusz ellen szórták szét, a pestis-sújtotta vidéken utazók pedig nyakba akasztott zacskóból szippantgatták.

 

Más földrészeken is elismert növényi gyógyszer volt. A kínai orvosok a rozmaringot gyömbérrel keverték, és fejfájások, emésztési zavarok, álmatlanság és malária gyógyítására használták. Közép-Amerika népi gyógyítói a növény illóolaját rovarriasztóként alkalmazták.

A rozmaring-levél (Rosmarini folium) napjainkban is kedvelt, karakteres fűszernövénynek számít: nehezen emészthető ételek, főleg húsételek (bárány- és disznóhús) ízesítésére, de sült krumplihoz, s vajba keverve zöldségekhez is kiváló. Leginkább az olasz és a francia konyhára jellemző, de használata Európa-szerte és Amerikában is egyre elterjedtebb.

 

A korszerű fitoterápia értékes gyógynövényként tartja számon. A rozmaring-levél és -illóolaj (Aetheroleum rosmarini) több gyógyszerkönyvben hivatalos. Illóolaj-tartalma és antioxidáns fenoloidjai (rozmaringsav, stb.) miatt emésztést elősegítő, étvágyjavító, szélgörcsoldó, de előnyösen alkalmazható felső-légúti megbetegedésekben is, többnyire öszszetett készítmények formájában.

 

A népi gyógyászat híg teáját (más gyógynövényekkel kombinálva) általános tonizálószerként, enyhe vérnyomásemelőként is használja. Illóolaja tekinthető hatóanyagnak a különböző reumás készítmények (krém, masszázsolaj, fürdőadalék) alkotórészeként alkalmazva. Bedörzsöléskor az ízületekben vagy a fájdalmas testrészben vérbőséget idéz elő, ami biztosítja a beteg szövetek jobb tápanyagellátását, ennek következtében a gyulladás visszaszorítását. Eredményesen használható izom- és ízületi fájdalmaknál, különböző reumás megbetegedéseknél, de zúzódások, sportsérülések, izom- és idegfájdalmak esetében is, kiegészítő terápiában vagy önállóan. Az illóolaj mellékhatásai miatt a rozmaring terheseknél nem alkalmazható. Érzékeny egyéneknél, valamint gyógyszeres terápia mellett való alkalmazását célszerű a kezelőorvossal megbeszélni.

 

Prof. Dr. Kéry Ágnes

Semmelweis Egyetem

Farmakognózia Intézet