Illatok rabságában 

A szaglás az egyik legprimitívebb érzéklet-fajta, mégis alapvetően képes meghatározni hangulatunkat, közérzetünket és cselekvéseinket. Jelentőségét főként az adja, hogy a szaglásnak közvetlenebb pályája van az agyhoz, mint bármely más érzékszervnek. Ráadásul a többi érzéklet-fajtával ellentétben szinte valamennyi szagot be tudjuk sorolni a kellemes vagy kellemetlen kategóriák egyikébe. A szagingerek tehát kivétel nélkül valamilyen érzelmi reakciót váltanak ki belőlünk.  

Az emberi szaglás élettani funkciója – az evolúció során – igencsak lecsökkent. Nem meglepő tehát, hogy például a kutyák orra százszor érzékenyebb a miénknél, sőt, a halak is messze lehagynak minket e téren. Mentségünkre szolgáljon, hogy szaglásunk „elcsökevényesedésének” igen egyszerű és racionális oka van.

Míg az állatoknál az önfenntartás alapvető eszköze a szaglás, addig az embernél a főszerepet a látás, a hallás és – ritkább esetben – a tapintás vette át. Az állatvilágban a szagingerek adás-vétele a kommunikációt, ezáltal az ön- és a fajfenntartást is szolgálja. Elég csak a ragadozók terület-kijelölésére, avagy a rovarok szerelmi vallomására gondolni. (Az igazsághoz azért hozzátartozik az is, hogy a nemi vonzalom kialakulását illetően az embernél is meghatározóak az illatok.)

Az érzékelési fajták fontossági sorrendjét bárki megtapasztalhatja önmagán. Egy új inger azonosításakor először az impulzus irányába nézünk, mégpedig úgy, hogy fejünket úgymond „hallásra kész” helyzetbe állítjuk. A többi érzékszervünket csak akkor aktivizáljuk, ha szemünk és fülünk nem adtak elég információt az azonosításhoz.

Emlékek illata, illatok emléke

A szaglás fontosságának evolúciós változását jól nyomon követhetjük a gyerekek fejlődését figyelve. Az újszülöttek eleinte szinte kizárólag a szaglásukra hagyatkoznak, mivel még nem látnak jól és a hangok sem árulnak el sokat a számukra. A szagokról azonban szinte azonnal tudják, hogy az jó vagy rossz. Mivel a világ megismerésében a szaglás életünk kezdetén meghatározó szerepet tölt be, könnyen érthető, hogy a gyermekkori emlékek többsége nagyon szorosan kapcsolódik a szagokhoz.

Gyakran előfordul, hogy egy-egy – másoknak kellemes – illattól fintorogva fordítjuk el a fejünket. E látszólag értelmetlen viselkedésünk hátterében általában az áll, hogy a szóban forgó illat valamilyen rossz élményhez kapcsolódik. Ez az élmény többnyire annyira régi, hogy már nem emlékszünk arra, mi is történt valójában, csak az sejlik fel bennünk, hogy bármi történt, az rossz volt. A később történtek is szervesen kapcsolódnak a szagokhoz, csakhogy ezeknél már képesek vagyunk tudatosan szétválasztani az emlékképet az azt előhívó illattól. Igaz, bármennyire is tudatosul bennünk, hogy az adott szag önmagában akár kellemes is lehet, a hozzá tapadó, kellemetlen emlékeket idéző illatokkal nem, vagy csak nehezen tudunk a későbbiekben megbarátkozni.     

A szagoknak nem csupán az emlékek felidézésében, van nagy szerepük. Jóllehet, egy-egy illat önmagában csak ritkán vált ki érzelmi reakciót, ám az emocionális válaszok sokszínűsége és a szaglás finomsága között szoros összefüggést tapasztaltak. Az érzelmek kialakulásáért felelős idegrendszeri képletet szokás szaglóagynak is nevezni, mivel e két területet tudományosan még nem sikerült elkülöníteni egymástól. Annyi bizonyos, hogy azok, akik az átlagnál érzékenyebbek a szagingerekre, érzelmi palettájuk is többszínű.

Se íze, se bűze

A szaglás és az ízlelés szinte elválaszthatatlan egymástól. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a mindenki által tapasztalt jelenség, hogy amikor náthásak vagyunk, alig érezzük az ételek ízét, ezáltal az evés csupán az éhség csillapítását szolgálja, élvezetnek még túlzással sem lehet nevezni.

A négy alap-íz, így a sós, a keserű, az édes és a savanyú felismeréséhez nem szükséges a szaglás, ám az összetettebb ízek (mint amilyen az eper) azonosítása nem menne a szaglás nélkül. E két érzékelés-típus összefüggését jól példázza az is, hogy a szaglási képesség elvesztését a betegek legtöbbször úgy veszik észre, hogy íztelennek találják az ételeiket.

A szaglási és íz-érzékelési zavarok általában csak ritkán fordulnak elő és nem veszélyeztetik az életet, ezért nem részesülnek kellő figyelemben. Az ilyen zavarok azonban jelentősen ronthatják az általános közérzetet, hiszen akadályozzák a személy azon képességét, hogy élvezze az ételeket és italokat, valamint magukat az illatokat.

Nem csupán az életminőséget rontják, de veszélyesek is lehetnek ezek a hiányosságok, hiszen a szaglás képességét ideiglenesen vagy tartósan elvesztők nem veszik észre a láthatatlan, ám veszélyes kémiai anyagok jelenlétét, például nem érzik, ha ömlik a gáz.

A szaglás csökkenésének vagy megszűnésének hátterében több ok is állhat. A leggyakrabban az orrban lévő szaglósejtek károsodnak fertőzés vagy besugárzás miatt és ezért esik ki ez az érzéklet-fajta. A szaglás tartós elvesztésének legtipikusabb oka a fejsérülés. A szaglás veleszületett hiánya nagyon ritka, génhibával indokolt betegség.

Ám nem csupán a szaglás hiánya fordulhat elő, hanem a túlérzékenység is. Az eltorzult érzéklet fő jellemzője, hogy az amúgy másnak kellemes, vagy alig érezhető illatok a túlérzékenységben, vagy szaglás-torzulásban szenvedők számára kellemetlen szagokká válnak.

Az úgynevezett diszozmia, vagyis az eltorzult szaglás a depressziónak is lehet a kísérő-tünete. Epilepsziásoknál is megfigyelték, hogy egy-egy roham jelentkezését szaglási hallucinációk előzik meg. Ez főként azzal magyarázható, hogy a roham a szaglóközpontból indul ki. A modern tudományos kutatásoknak köszönhetően ma sokkal többet tudunk az illatok testre és lélekre gyakorolt hatásáról, mint korábban. A szaglással foglalkozó szakemberek mostanság már nem csupán a mindennapokat teszik kellemesebbé az újabb és újabb felfedezések jóvoltából, hanem gyógyítanak is a megfelelő illatok megfelelő alkalmazásával.

Ám ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az illatok nemcsak a finom étkek, hanem a megfelelő partner kiválasztásában is a segítségünkre vannak.

Szigeti Ildikó