Azurák Csaba tavaly az egyik kereskedelmi csatorna esti műsorában tűnt fel, és rövid idő múlva már-már jó ismerősként vártuk, hogy megismertessen minket egy-egy érdekes téma hátterével. Az idén valamivel kevesebbet szerepel a képernyőn, hetente egyszer láthatjuk, ám a jól felkészült fiatalember – talán meglepő -, de ezt egyáltalán nem bánja.

 

A 27 éves műsorvezető a Kodolányi Főiskola kommunikáció, és közgazdasági-politika-szakértői szakán diplomázott, majd a Magyar Rádióban kezdett el dolgozni. A 16 óra és a Krónika munkatársaként ismerkedett a médiával, majd 2001 januárjában Sváby András felhívta, hogy ha van kedve, akkor dolgozzon vele a Naplóban.

Csaba rövid ideig gondolkodott, majd a rádióból átigazolt a televízióhoz. Másfél év alatt eljutott odáig, hogy ha Sváby András elfoglaltsága miatt nem tudta vezetni a Napló című műsort, akkor ő helyettesítette.

 

Az elmúlt évben szinte minden este láthattuk a képernyőn, az idén azonban már kevesebbet szerepel.     

Még fiatal vagyok, így szerintem egyáltalán nem gond, hogy csak hetente egyszer láthatnak a nézők. Nem sietek, bőven van időm még a szereplésre. Nekem nagyon megfelel, hogy riportokat készíthetek.

 

A televíziónak köszönhetően megismerhette önt a nagyközönség, ennek persze vannak kellemes és kevésbé kellemes oldalai. Ön ezt hogyan érzékeli?

Én nem tartom magam sztárnak, és igazából nem is szeretnék a ma divatos sztárokhoz tartozni. Más dolgokat tartok fontosnak. Szerintem, az hordoz értéket magában, aki ad valamit a világnak. Akitől, ha csak picit is, de előrébb mozdul a világ kereke. A mostani ,,sztárok” nagytöbbsége csak elvesz valamit, vagy pusztít, és nem épít, épp ezért nem szeretnék hozzájuk hasonlítani. Megesik, hogy sokan megnéznek, hosszasan rajtam felejtik a tekintetüket, és azon gondolkodnak, hogy honnan is kellene ismerniük. Persze olyan is akad, aki egyből tudja, hogy ki vagyok. Annak viszont kimondottan örülök, hogy nem nagyon tolakodóak az emberek.

 

A szülei hogyan fogadják, hogy ön egy ország által ismert lett?

Édesanyám feltétlen rajongóm, neki minden jó, amit a televízióban teszek, ahogyan szerepelek, beszélek. Az édesapám szigorú, de igazságos. Hihetetlenül józanul látja a dolgokat, éles szemű, és ha kritizál, azt építő jelleggel teszi. Mindig hallgatok a tanácsaira.

 

A média világa nem kimondottan életbiztosítás, nem tart attól, hogy elfelejtik, ha nincs a képernyőn, vagy ha kevesebbet látják?

Nem igazán. Úgy gondolom televízió mindig lesz, és bízom benne, hogy nekem is lesz állásom. Szerintem a tehetség megtalálja az útját, nem marad rejtve. Vagy így, vagy úgy, de felszínre tör.

 

Most, hogy nincs minden este a képernyőn mennyiben változott meg a napi beosztása?

Nem mondhatnám, hogy a napjaim egyformán telnek, hiszen a hét elején kicsit jobban ráérek, míg a hétvégén felpörögnek körülöttem az események, szerdától szinte megállásom sincs. Ad hoc jelleggel történnek a dolgok, arra viszont mindig figyelek, hogy a sportra maradjon némi időm. Persze ez sem rendszeresen ugyanabban az időben történik, jobbára erre is csak lopom az órákat. Ha sikerül, akkor hetente kétszer, jobb esetben háromszor fallabdázom a barátaimmal. A sportág szeretete új keletű, hiszen nem rég ismerkedtem meg vele, de be kell vallanom hamar rabul ejtett.

 

Korábban is sportolt, vagy csak most kezdett el mozogni?  

Sportos családból származom, a szüleim is sportoltak, így várható volt, hogy a bátyámmal együtt én is mozgok majd. Nyolc évig kosárlabdáztam versenyszerűen, még országos bajnokságot is nyertünk a Vidi-vel, aztán kipróbáltam az öttusázást, pontosabban az úszást és a futást, hiszen először ezzel a két számmal ismerkednek meg a kezdők. No, meg mint minden fiú én is futballoztam az iskolában, de ezt azért nem műveltem olyan magas fokon.

 

Ma is kosarazik még, vagy csak nosztalgiázva nézi a mérkőzéseket?

Nagyon ritkán jutok el odáig, hogy kosarazzak, de ha hazamegyek, akkor a bátyámmal biztosan elmegyek a labdát pattogtatni. Ha nincs partnerem a kosarazáshoz, vagy a fallabdázáshoz, akkor kimegyek a szabadba és futok. Jobban szeretem a csapatsportokat, vagy ahol ellenfelek vannak, de a futás is remek kikapcsolódás. Ahogy rovom magányosan a köröket gondolkodom a problémáimon. A futásra fordított húsz-huszonöt perc elegendő arra, hogy a munkahelyi és a magánéleti kérdésekben dűlőre jussak magammal. A legtöbbször sikerül, és felfrissülve vágok neki az újabb kihívásoknak.  

 

Jármi Hilda