– Rosszul esik, hogy ránk, hízni akaró lányokra nincsenek tekintettel. Egyszerűen a képünkbe vágják: “Hízz! Egyél! Zörögnek a csontjaid!”. Bezzeg a kövérkés lányokkal elnézőbbek, diplomatikusabbak – mondja Végh Judit a Jóban Rosszban TV2-ős szappanopera új felfedezettje, aki lovagolt, balettozott, most pedig vívni tanul a színészakadémián.
Könnyek
Amikor a Napba kell néznie, mert így kap természetes fényt az arca, megadóan teszi, azért, hogy a sminkes profin, jó megvilágításban végezhesse munkáját. Ismerek színésznőket, akik ezt kikérték volna maguknak, ők nem hunyorognak, süssön a Nap akárhová, de az ő szemükbe ne, a sminkes meg hozza ki magából a legjobbat neonfényben, az öltözködőasztalnál… A hiszti hozzátartozott volna a “színésznő magánéletben”-szerephez, imázshoz, hiúsághoz.
Juditnak nemrég szivárvány-hártya gyulladása volt, akkor megfenyegették az orvosok, vigyázzon magára, a szemére, még meg is vakulhat, ha nem. Ő most mégis belenéz a Napba, és csak finoman jegyzi meg, hogy a szembetegség következménye megmaradt: ha nagy fény éri a szemét, könnyezni kezd.
Mivel nem kérte ki magának a Napot, hamarosan kicsit könnyezik is, ám ekkor is csak halkan mondja, “mindjárt elmúlik, ez semmi csak”, és még mielőtt mi szabódnánk, ő megelőz, elnézést kér a könnyekért. Aztán elmeséli, mitől is fakadtak…:
-…talán az egész betegség oka én voltam, kicsit túlhordtam a kontaktlencsémet.
– Nem szereted a szemüveget?
– Vannak bizonyos szerepek, amikhez tilos a szemüveg, de az az igazság, hogy kerülöm a szemüveget.
-Miért?
-Mert kiszolgáltatottnak érzem magam tőle.
-Hogyan?! Miért? Egy szemüvegtől?
-Elég nagy dioptriásat kellene hordanom, így aztán, ha reggel felkelek, keresgélhetném, nem látnék semmit, még azt sem, hová tettem a szemüvegemet. Nem akarok függő helyzetbe kerülni egy szemüvegtől. A kontaktlencse viszont nem kelt bennem ilyen érzetet. Egyszer, amikor a Magyar Színházban próbáltunk, és az orvosok a szivárvány-hártya gyulladás miatt eltiltottak a kontaktlencsétől, a darabban viszont nem hordhattam szemüveget, nem illett bele, “vakon” kellett bemennem a színpadra. Rettenetes volt az a kiszolgáltatottság, amit közben éreztem, foltokat láttam, tapogattam, kerestem a helyemet.
Gyilkossági nyomozó?
– Amúgy is keresed még a helyedet?
-23 éves vagyok, és azt hiszem, kezdem megtalálni.
-A szemüvegen túl is gyűlölöd a kiszolgáltatottságot?
-Igen, próbálom úgy irányítani az életemet, hogy elkerüljön ez az érzés.
-Egy színész sokszor érezheti pedig…
-Nem is akartam színész lenni, gyilkossági nyomozó akartam lenni eredetileg.
-Miért? Ebben a “szerepben” erősnek érezted volna magad?
– Lehet, de elsődleges szempont az volt, hogy szerelmes lettem Doszpot Péterbe. (Nevet.) Elmúlt, rég volt, még a gimiben… Annyira beleszerettem, hogy egyik kriminilógiai szakkönyvet olvastam a másik után. És talán jelentkeztem is volna a rendőrtiszti főiskolára, ha nem jön közbe egy csodálatos nyár! Szegedi vagyok, és a szabadtéri játékokon kisegítettünk-dolgoztunk az osztálytársaimmal. Akkor tetszett meg ez az egész világ, a színház és ami mögötte van. Egy-két év múlva azon kaptam magam, segédszínész vagyok. Utólag eszembe jutott az is, hogy lehettem volna balettművész is, ha komolyabban veszem…
Romantikus lovas
-Hány évesen kezdted a balettot?
-Hatéves voltam, és tulajdonképpen ez volt és lett az én “sportom”. Klasszikus balettal kezdtem, aztán beleszerettem a jazz balettbe, majd kamaszkoromban a jazz táncba. Utóbbi kötetlenebb volt, és a mozgás szabadsága és a zene miatt kedveltem meg igazán.
– Más sport nem is érintett meg? A lányok általában imádják az aerobikot.
– Én nem, nem szeretem.
– Miért nem?
– Nekem az túl intenzív. Lovagolni viszont megtanultam. Tizenhároméves koromban Deszkre jártam ki egy lovastanyára, ahol Feri bácsi (ne kérdezd a vezetéknevét, ő egyszerűen “a” Feri bácsi volt) megengedte, ha segítek az istállóban, lócsutakolásban, etetésben, cserébe ingyen tanulhatok. És így lett. Utálom a korán kelést, de a lovakért mindig felkeltem időben. Ajándékom lett aztán rengeteg csodálatos napfelkelte, tényleg gyönyörű volt, ahogy a köd eloszlik, a sötétség eltűnik, és előjön a Nap…
-…ami bántja a szemedet. Annyira szépen, romantikusan írtad le, tájkép, szavakkal.
-Persze, mert most is előttem van. És ahogy közelítettem a tanya felé, megérezte a ló, hogy jövök, és felnyerített, én meg száz ló közül is megismertem volna Vili lovam hangját.
-Romantikus vagy?
-Igen, de titkolom.
-Ez is kedves. De miért kell titkolni?
-Mert ha elárulom, az kiszolgáltatottá tesz. Amúgy nem bánom, igaz, leírhatod…
-És a ló hátán nem érezted-érzed magad kiszolgáltatottnak? Végülis függsz tőle.
-A tudás, a lovaglás tudása mérsékli a kiszolgáltatottságot, tehát mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy jobb és még jobb legyél, és akkor már a függő helyzet nem is igazán alá-fölé rendeltségi viszony.
-Gondolom, ezt nem csak a lovaglásra érted.
-…hanem a munkámra, a hivatásomra is. Színpadi színésznő szeretnék lenni, örülök, hogy most nagy lehetőséget kaptam a televízióban, egy szappanoperában, sokat tanulhatok a kollégáimtól, de úgy gondolom, nem itt szeretném befejezni.
Közös megegyezés
-Két lábon állsz a világban, abban az értelemben is, hogy egyszerre két helyen játszol. Tévében is és színpadon is. Gondolom, ezzel is csökkented a kiszolgáltatottságot. De mi van a szerelemmel? Akörül is van valamiféle félelem? Ismerek valakit, aki például kerüli a szerelmet. Ha olyan nőbe botlik, akibe már-már beleszeretne, két hétig őrlődik, de elkerüli, nem hívja fel, nem fogadja a hívását, így végez az érzéssel. Előre fél, hogy ez az érzés elgyengíti, és végül vesztes lehet. Közben a másik, a nő azt hiszi, nem keltett érzéseket benne, és odébbáll, nem telefonál, nem keresi. Így megszűnik a “probléma” (a szerelem), mielőtt az lett volna.
– Hát, a szerelem? Nemrég szakítottunk a vőlegényemmel.
– Menyasszony voltál? Gyűrűd is volt? Mostanában a huszonéves lányokkal ritkán történik ilyesmi…
– Mégis vége lett, közös megegyezéssel úgy döntöttünk, jobb lesz külön.
-Közös megegyezés? Olyan nincs. Mindig van valaki egy a kapcsolatban, aki kimondja, legyen vége. Ő az erősebb. Ő az, aki már nem szeret.
-Szerintem sincs közös megegyezéssel való szakítás, de biztos vagyok benne, hogy az egykori kedvesem is pontosan ezt mondaná ezzel kapcsolatban, amit én, ha kérdeznék.
Lelki-önvédelmi sport
-Van valami más, új az életedben azóta?
-Persze.
-…?
-A vívás.
-Mint lelki-önvédelmi sport?
– Talán még úgy is. Egészen új dolog ez, a színészakadémián tanulom. És ott ún. kontakttánc órákra is járok, mely akrobatikus elemekből épül fel. Ehhez a jazz balett tudásomat is feleleveníthetem.
Kövérkés lányok
-Vékony vagy.
-Bármit ehetek, nem hízom, sajnos.
-Komolyan mondod, hogy híznál?
-Igen. És nagyon rosszul esik, hogy ránk, hízni akaró, sovány lányokra nincsenek tekintettel az emberek. Egyszerűen a képünkbe vágják, hogy: “Hízz! Egyél! Zörögnek a csontjaid!”. Bezzeg a kövérkés lányokkal elnézőbbek, diplomatikusabbak, nem vágják az arcukba, hogy fogyj, ne egyél már annyit.
-Talán mert téged sokan irigyelnek az alakodért, bármit is gondolsz magadról, míg a kövéreket legfeljebb Te irigyled egy kicsit. Voltál nehezebb is?
-Tíz kilóval voltam nehezebb a gimi után, és úgy tetszettem magamnak a legjobban. De azóta tanulok, dolgozom, és a stressztől, a szaladgálástól hamar lefogytam…, ehetek bármennyit, nem változik az alakom. Irigység? Nem tapasztalom, pedig sokan féltettek, mi lesz majd a tévéforgatásokon, esetleg bántani fognak, ki fogom-e bírni… Ehelyett kedvesek, elnézőek, ha kell, segítenek. Úgy vettem észre, azt akarják, amit én, ami jó nekem.
Szöveg: Kovács Boglárka
