Kétszer is megköszönheti édesanyjának a szépségét. Egyszer azért, mert hasonlítanak. Másodszor azért, mert édesanyjának volt ereje egy orvosi rendelőben nemet mondani arra a műtétre, mellyel kétszer tizenöt centiméteres vágást terveztek ejteni gyermeke térdén. – Mégiscsak egy leánygyerek, nem hagyom elcsúfítani – mondta a mama.  

 

Ha megműtik, nem lehetett volna szépségkirálynő HORVÁTH ÉVA, akit az RTL Klub műsorában nemrég táncolni is láthattál.

 

Az érkezés minimum frivol. Horváth Éva ex- szépségkirálynő, modell este, a háromórás táncpróba után bevásárol még az éjjelig nyitvatartó nagyáruházban. Aztán lakása előtt motoz    a kulccsal. Nyílik az ajtó, bent sötétség. Automatikusan nyúl a kapcsoló után. Puffanás, zaj. Marad a sötétség.

 

-Na, kivágódott a biztosíték. Két perc és rendben lesz.

 

– Kérsz férfisegítséget?

– Dehogy, mindjárt megnézem, melyik biztosíték volt a hibás.

 

– Ilyen rutinod van a biztosítékok körül?

– Hát, volt már, hogy biztos kézzel felkapcsoltam volna a villanyt, és ez lett belőle, de nem jellemző. Mindenesetre nem ügy, megoldom ezt is.

 

– Meglep, hogy te, magad…

– Én is meglepődtem, eleinte, hogy ha valaki szép, akkor automatikusan feltételezik róla, buta is. Készülök a második diplomámra, marketing szakon szereztem az elsőt, most pedig vállalat-gazdaságtant tanulok a közgázon. Cél: a doktori. Ezzel felteszem az i-re, a tanulmányaimra a pontot.

 

– Végülis, mi ehhez képest egy biztosíték? A biztosítékról jut eszembe… Miért kell neked még egy diploma? Hogy bebiztosítsd magad?

– Mélyvíz a siker világa…, sok munka kell ahhoz, hogy felszínen maradj.

 

-De te kifejezetten jó búvár vagy.

-Akkor se könnyű. Se átvitt értelemben, se a szó szoros értelmében. Emlékszem egy rettenetes merülésre… 25 méter mélyen úsztam. Gyönyörű, áttetsző volt a víz, idilli! Hirtelen megcsillant a fény, felnéztem, hogy gyönyörködjem benne, és megláttam a felettem úszkáló, szivárványszínű halakat… Rettenetes volt. Úgy éreztem, hirtelen agyonnyom a felettem lévő víztömeg, csak egy kis pont vagyok a mélyben. Pánikrohamot kaptam.

 

-(Férfire utaló jeleket keresek az otthonában. Nem találok.) Egyedül élsz?

– Megírták a bulvárlapok ezt is, hogy szakítottunk, hét év után, mostanában.

 

– Ha vígasztal, sok férfi várta ezt a pillanatot.

– A tények azonban azt bizonyítják, lehet egy szép lány egyedül is.

 

– Nem látszol szomorúnak.

– Nem könnyű pedig, de ez tabu téma, nem beszélek róla. Elég legyen annyi, hogy az RTL Klub felkérése jó időben jött, magánéleti mélyponton voltam, akkor csengett a telefon: felkértek a táncos műsor szereplőjéül. Az első megbeszélésen kerestem is a Kész    átverés show kameráit, igaz lehet –e, becsapnak-e? Úgyhogy lett “párom”, egy igazi táncos, és az volt a feladata, hogy 6 hét alatt rengeteg táncot tanítson meg nekem. Egy héten hatszor: 3 órát gyakoroltunk. Látszik a vádlimon, sajnos, (de nevet ) a tánc megerősítette.

 

– Egyes férfiak szerint az kifejezetten szexi.

– Én nem úgy látom.

 

– Te emlegetted a magánéleti mélypontot… Ha a szépségkirálynők pályafutását nézzük, gyakran kerültek “szakmai” mélypontra (is). Ami egyeseknek jó esetben csak annyi volt, hogy hamar elfelejtettük őket, pünkösdi királynőség volt az egész. Pedig sokan önként beleszaladtak botrányokba, aktfotósorozatokba, bulvárhírekbe, fantáziált bulvársztorikba, szóval sok mindenbe, csakhogy hadd maradjanak felszínen. Talán a legtöbb, amit megszereztek, az a szerencsejátékok körüli háziasszonyi szerep, mely akár szimbolikus is lehetne: jól kifejezi azt, hogy a szépség nem elég, kell más is. A szerencse sem mellékes. Te miért nem jártál így? Van egy profi managered?

– Nincs managerem.

 

– Nem is lesz?

– Nem.

 

– Miért?

– Magam intézem a dolgaimat. Mellesleg éppen marketinget tanultam az egyetemen: vagyis el kell tudni adnom magamat.

 

– Úgy néz ki, neked megint sikerült, újból láthattunk a tévében.

– Azért vannak hullámvölgyek. A nagyon jó időszakok mellett előfordulnak nagyon rosszak is.

 

-A nagyon jók, milyenek?

– Olyankor pezseg az élet, rengeteg a munka, a fotózás, kampányokban vehetek részt, megkeresnek.

 

-Így képzelted 8 évvel ezelőtt, amikor a koronát a fejedre tették?

– Sokkal többet képzeltem. Tele voltam illúziókkal. Aztán elmúlt az az egy év, és szinte nem is történt semmi: egyetlen igazán profi fotózásra hívtak meg, egy férfimagazin címlapjára kerültem, ezért fizettek 48 000 forintot, és ennyi. Ha nem küzdök, ha nem próbálkozom, itt vége is lett volna.

-A beszélgetésnek ezen a pontján felfedem, ismertelek téged, még tizenötéves korodból, igaz, futólag. Aztán én újságíró lettem, te még néhány évig középiskolás diák. Három év múlva pedig a címlapokról néztél vissza.

 

-És? Változtam?

 

– Azt a gátlásos kislányt keresem benned, aki már akkor nagyon szép volt, bájos, visszafogott.

– Ha visszanézek akkori önmagamra, én is olyannak látom magam. Megváltoztam.

 

– Merészebb lettél, céltudatosabb, marketinges típus. Valahogy már az is meglepett, hogy elindultál a szépségkirálynő választáson. Nem, nem azon csodálkoztam, hogy nyertél, hanem azon, hogy el mertél indulni.

– Nincs ebben meglepő, mert nem én akartam, a szüleim vettek rá, nem is értettem, mit keresek én ott.

 

-Nem tudtad, hogy szép vagy?

– Mindig mondták, gyerekkorom óta. De melyik az a kislány, akinek nem mondják ugyanezt?

 

-Szóval te átláttál a dicséreteken?

– Igen.

 

-De mivel jókislány voltál, amilyennek ismertelek, hallgattál a szüleidre, és beneveztél.

 

-Valahogy így. És negyedik lettem. Ez ugye 1997-ben volt. A következő évben aztán már alig vártam, hogy újra elindulhassak. Nagyon megtetszett. A ruhák, a sminkek, a csillogás! Ott akartam lenni újra a lányok között. Ez már az én döntésem volt: és akkor megnyertem.

 

– Annak köszönhetted, hogy akartad?

– Annak is, persze… meg annak, hogy lefogytam. Az első versenyen dunduska voltam. A második versenyre leadtam 4 kilót, és az az érdekes, hogy azóta nem is kell fogyóznom, tartom a súlyomat, nem hízom.

 

-Lehet, azért nem kell már figyelni a súlyodra, mert komolyan edzel.

-Ez így van. De mindig is sportoltam, középiskolában atlétikai versenyekre jártam, kosaraztam, kéziztem, és akkor egyszercsak jött a nagy mélypont. Kifordult a térdem, oldalra, és elestem, nagyon nagy fájdalmat éreztem. Ez egyre többször fordult elő. A szüleim megijedtek, elvittek orvoshoz, aki azt mondta, mindkét lábamat meg kell műteni. A térdemen kétszer tíz-tizenöt centis vágást terveztek ejteni.

 

-Ezt hogyan sikerült elkerülni?

-Úgy, hogy édesanyám nem engedte. Azt mondta, mégiscsak egy leánygyerek, el fogják csúfítani. És nem hagyta.

 

-A döntése, bár nem tudhatta, de megfordította az életedet.

-Ha megműtenek, sosem lehettem volna szépségkirálynő, az biztos.

 

-És ma? Hogy van a térded?

-Vigyáznom kell. A táncpróbák alatt is féltem, és tartottam attól, hogy élő adásban kifordul… De megtanultam odafigyelni a lábamra. Már nem okoz olyan gondot, ám akkoriban, 14 évesen nagyon fájt… Mármint az (is), hogy abba kell hagynom az atlétikát és a csapatjátékokat. Szerencsére akkor nyílt egyik fitneszterem a másik után, és súlyzózhattam, olyan gyakorlatokat, gépeket használhattam, melyek kímélték a térdemet, ugyanakkor szinte teljesen átmozgattak, szálkásítottak. Annyira rászoktam a fitneszre, hogy már-már elvonási tüneteim lettek, ha kihagytam egy-egy, napi másfél órás alkalmat.

 

– Még nem használtad a diplomádat, nem tudod, milyen órákat gályázni egy irodában, így kissé utópisztikus a kérdés, mégis felteszem: nem lenne jobb, ha a modellkedés, tévészereplés helyett mondjuk egy vállalat topmanaggere lennél? Talán kevesebb lenne a mélypont, az mégiscsak valamivel kiszámíthatóbb világ.

– Lehet, eljön majd az a nap, amikor létrehozok egy saját vállalkozást, tisztában vagyok önmagammal, tudni fogom, mikor kell ezt meglépnem. De a diploma egyelőre csak eszköz: a többlábonállásra. Most még szeretnék valami mást, sikert, tévészerepléseket, esetleg műsorvezetést…    Kívánjatok szerencsét hozzá.

-A beszélgetésnek ezen a pontján felfedem, ismertelek téged, még tizenötéves korodból, igaz, futólag. Aztán én újságíró lettem, te még néhány évig középiskolás diák. Három év múlva pedig a címlapokról néztél vissza.

 

-És? Változtam?

 

– Azt a gátlásos kislányt keresem benned, aki már akkor nagyon szép volt, bájos, visszafogott.

– Ha visszanézek akkori önmagamra, én is olyannak látom magam. Megváltoztam.

 

– Merészebb lettél, céltudatosabb, marketinges típus. Valahogy már az is meglepett, hogy elindultál a szépségkirálynő választáson. Nem, nem azon csodálkoztam, hogy nyertél, hanem azon, hogy el mertél indulni.

– Nincs ebben meglepő, mert nem én akartam, a szüleim vettek rá, nem is értettem, mit keresek én ott.

 

-Nem tudtad, hogy szép vagy?

– Mindig mondták, gyerekkorom óta. De melyik az a kislány, akinek nem mondják ugyanezt?

 

-Szóval te átláttál a dicséreteken?

– Igen.

 

-De mivel jókislány voltál, amilyennek ismertelek, hallgattál a szüleidre, és beneveztél.

 

-Valahogy így. És negyedik lettem. Ez ugye 1997-ben volt. A következő évben aztán már alig vártam, hogy újra elindulhassak. Nagyon megtetszett. A ruhák, a sminkek, a csillogás! Ott akartam lenni újra a lányok között. Ez már az én döntésem volt: és akkor megnyertem.

 

– Annak köszönhetted, hogy akartad?

– Annak is, persze… meg annak, hogy lefogytam. Az első versenyen dunduska voltam. A második versenyre leadtam 4 kilót, és az az érdekes, hogy azóta nem is kell fogyóznom, tartom a súlyomat, nem hízom.

 

-Lehet, azért nem kell már figyelni a súlyodra, mert komolyan edzel.

-Ez így van. De mindig is sportoltam, középiskolában atlétikai versenyekre jártam, kosaraztam, kéziztem, és akkor egyszercsak jött a nagy mélypont. Kifordult a térdem, oldalra, és elestem, nagyon nagy fájdalmat éreztem. Ez egyre többször fordult elő. A szüleim megijedtek, elvittek orvoshoz, aki azt mondta, mindkét lábamat meg kell műteni. A térdemen kétszer tíz-tizenöt centis vágást terveztek ejteni.

 

-Ezt hogyan sikerült elkerülni?

-Úgy, hogy édesanyám nem engedte. Azt mondta, mégiscsak egy leánygyerek, el fogják csúfítani. És nem hagyta.

 

-A döntése, bár nem tudhatta, de megfordította az életedet.

-Ha megműtenek, sosem lehettem volna szépségkirálynő, az biztos.

 

-És ma? Hogy van a térded?

-Vigyáznom kell. A táncpróbák alatt is féltem, és tartottam attól, hogy élő adásban kifordul… De megtanultam odafigyelni a lábamra. Már nem okoz olyan gondot, ám akkoriban, 14 évesen nagyon fájt… Mármint az (is), hogy abba kell hagynom az atlétikát és a csapatjátékokat. Szerencsére akkor nyílt egyik fitneszterem a másik után, és súlyzózhattam, olyan gyakorlatokat, gépeket használhattam, melyek kímélték a térdemet, ugyanakkor szinte teljesen átmozgattak, szálkásítottak. Annyira rászoktam a fitneszre, hogy már-már elvonási tüneteim lettek, ha kihagytam egy-egy, napi másfél órás alkalmat.

 

– Még nem használtad a diplomádat, nem tudod, milyen órákat gályázni egy irodában, így kissé utópisztikus a kérdés, mégis felteszem: nem lenne jobb, ha a modellkedés, tévészereplés helyett mondjuk egy vállalat topmanaggere lennél? Talán kevesebb lenne a mélypont, az mégiscsak valamivel kiszámíthatóbb világ.

– Lehet, eljön majd az a nap, amikor létrehozok egy saját vállalkozást, tisztában vagyok önmagammal, tudni fogom, mikor kell ezt meglépnem. De a diploma egyelőre csak eszköz: a többlábonállásra. Most még szeretnék valami mást, sikert, tévészerepléseket, esetleg műsorvezetést…    Kívánjatok szerencsét hozzá.