Gécsek Ti­bor Eu­ró­pa-baj­nok ka­la­pács­ve­tő ka­lan­dos kö­rül­mé­nyek kö­zött lett do­bó­at­lé­ta. Egy test­ne­ve­lés óra vál­toz­tat­ta meg egész ad­di­gi éle­tét.

 

A tor­na­sor­ban a ne­gye­dik he­lyen áll­tam, és ta­lán en­nek kö­szön­he­tem, hogy do­bó­at­lé­ta let­tem. He­lyet­te­sí­tet­ték a test­ne­ve­lőn­ket és a ta­nár úr meg­kér­dez­te, hogy ki­nek van ked­ve at­lé­ti­ka ver­seny­re men­ni, ahol ge­relyt kell ha­jí­ta­ni, és súlyt kell lök­ni. Mon­da­nom sem kell, hogy sen­ki sem je­lent­ke­zett. Az­tán a ke­cseg­te­tő aján­la­tá­nak – amely sze­rint es­te nyol­cig ki­me­nőt kap, aki ver­se­nyez –, már sen­ki sem tu­dott el­len­áll­ni. Min­den kéz egy­szer­re len­dült a ma­gas­ba, az­tán az el­ső négy fi­út vá­lasz­tot­ta ki a ta­nár úr. Így kezd­tem dob­ni.

A ge­rely­ha­jí­tás­ból és a súly­lö­kés­ből, ho­gyan lett ka­la­pács­ve­tés?

El­men­tünk a ver­seny­re, és úgy tűnt, van ér­zé­kem a ge­rely­hez. El­küld­tek Né­meth Pál mes­ter­hez, hogy je­lent­kez­zem ná­la. Ele­in­te mind a né­gyen szor­gal­ma­san jár­tunk, de rö­vid idő múl­va már csak én ma­rad­tam az at­lé­ti­ka pá­lyán. Pa­li bá­csi gyors ge­ne­ti­kai fel­mé­rést vég­zett a csa­lá­dunk­ban. Meg­néz­te édes­anyá­mat, édes­apá­mat és meg­kér­dez­te, hogy mek­ko­rák vol­tak a nagy­szü­le­im. Le­von­ta a kon­zek­ven­ci­á­kat, mi­sze­rint én bi­zony nem nö­vök meg óri­á­si­ra. Rá­adá­sul a ge­rely hos­­szú egye­nes moz­gá­sát sem tud­ja jól fi­gye­lem­mel kí­sér­ni, így azt ta­ná­csol­ta lök­jek súlyt. A súly­lö­kés után még meg­pró­bál­koz­tam a disz­kos­­szal is, az­tán vé­gül jött a ka­la­pács­ve­tés. Úgy tűnt eb­ben va­gyok a leg­te­het­sé­ge­sebb, rá­adá­sul az edzőm is eb­ben lát­ta a leg­na­gyobb fan­tá­zi­át, így ka­la­pács­ve­tő let­tem.

Hu­szon­két év­nyi erő­fe­szí­tés, edzés, ver­seny van ön mö­gött. Mit tu­dott azért ten­ni, hogy meg­őriz­ze pá­lya­fu­tá­sa alatt az egész­sé­gét?

A hu­szon­két év alatt ren­ge­teg ta­pasz­ta­lat hal­mo­zó­dott fel ben­nem, de iga­zá­ból csak hat-hét év után kezd­tem el ön­ma­ga­mat tu­da­to­san fi­gyel­ni. Per­sze kap­tam má­sok­tól is vis­­sza­jel­zé­se­ket, így meg­ta­nul­tam, hogy a leg­fon­to­sabb a jó ala­pos be­me­le­gí­tés, és a nyúj­tás. Er­re so­ha­sem sza­bad az időt saj­nál­ni. Ha ki­csit kés­tem az edzés­ről, ak­kor is in­kább ren­de­sen be­me­le­gí­tet­tem, és leg­fel­jebb a vé­gén négy-öt do­bás­sal ke­ve­sebb fért az időm­be, de leg­alább nem szen­ved­tem sé­rü­lést. Emel­lett pe­dig meg kell ta­nul­ni, hogy min­den egyes fel­adat­ra száz szá­za­lé­ko­san kell fi­gyel­ni, kü­lön­ben sé­rü­lés le­het. Én is jár­tam így, ami­kor gát­szök­de­lés köz­ben vi­hán­col­tunk, mo­so­lyog­tunk, és nem koncent­rálltam meg­fe­le­lő­en a fel­ada­tom­ra. Meg­hú­zó­dott a csí­pőm, va­la­mint há­ti­zom sza­ka­dást szen­ved­tem. Ez­után né­hány na­pig nem tud­tam meg­fe­le­lő­en edze­ni, úgy­hogy el is dön­töt­tem, ha leg­kö­ze­lebb ha­son­ló fel­ada­tom van, csak­is úgy haj­tom vég­re, ha ma­xi­má­li­san oda­fi­gye­lek!  

A meg­fe­le­lő edzés mel­lett men­­nyi­re szá­mí­tott ön­nek, hogy ho­gyan és mit ét­ke­zik?

Ele­in­te csak az szá­mí­tott, hogy mi­nél töb­bet egyek. Az­tán ki­lenc­ven­ben Splitben vol­tunk az Eu­ró­pa-baj­nok­sá­gon. Min­den nap óri­á­si svéd­asz­tal várt min­ket min­den­fé­le föl­di jó­val. Mes­te­rem azt mond­ta, hogy amíg itt va­gyunk, nem eszik húst. Eh­hez per­sze is­mer­ni kell Pa­li bá­csit, aki el nem tud­ja kép­zel­ni az ét­ke­zést hús nél­kül. Leg­alább­is mi úgy hit­tük ad­dig, az­tán csak hi­tet­len­ked­ve néz­tük, hogy tény­leg nem eszik húst. A kint töl­tött tíz nap alatt négy-öt ki­lót fo­gyott. El is dön­töt­tem, hogy kö­ve­tem a pél­dá­ját. Aho­gyan el­kez­dő­dött a pi­he­nő­idő­szak min­den húst szám­űz­tem az ét­ren­dem­ből.

Med­dig tud­ta be­tar­ta­ni a ve­ge­tá­ri­á­nus ét­ren­det?

Ok­tó­ber vé­gén kezd­tem és ja­nu­ár vé­gé­ig bír­tam, az­tán már nem volt sem­mi erőm, úgy hogy vis­­sza­té­rem a hú­sok­hoz. A ser­tést ki­ik­tat­tam az ét­ren­dem­ből, ma­rad­tak a fe­hér­hú­sok, és a mar­ha­hús. Az­tán jött a mar­ha­kó­ros ,,mizéria” ezért le­mond­tam ró­la, majd gond volt a csir­ké­vel is egy da­ra­big, ar­ról is le­mond­tam. Sze­ren­csé­re most már is­mét ehe­tem mind a ket­tőt.

Men­­nyit kell en­nie, hogy a ren­ge­teg na­pi moz­gást meg­fe­le­lő­en bír­ja?

Még so­ha nem szá­mol­tam ki, de sze­rin­tem úgy öt-hat­ezer ka­ló­ri­át el kell fo­gyasz­ta­nom na­pon­ta. Ami­kor né­mi­leg meg­vál­toz­tat­tam az ét­ren­de­met, va­gyis csök­ken­tet­tem a zsírt, és egy­re több sa­lá­tát et­tem, ak­kor kön­­nyeb­ben el­ér­tem a kel­lő súly­gya­ra­po­dá­so­mat, de nem lát­szott raj­tam. Ugyan­ak­kor jó­val erő­sebb let­tem, mint ko­ráb­ban. En­nek ak­kor ki­fe­je­zet­ten örül­tem.

Ho­gyan áll az édes­ség­gel?

Van ami­kor he­te­kig eszem­be sem jut, hogy egyek, né­ha meg csak úgy nas­so­lok. A cso­ki, cu­kor nem iga­zán vonz, ám a kö­ze­li cuk­rász­dá­ban kap­ha­tó tú­rós kug­lóf né­ha el­csá­bít. Nem túl kré­mes, nem túl édes, min­den szem­pont­ból tö­ké­le­tes.

Még két ver­seny és vég­leg szög­re ke­rül a ka­la­pács. Mit ter­vez, ho­gyan őr­zi meg fitt­sé­gét a vis­­sza­vo­nu­lá­sa után?

Meg­be­szél­tem a ba­rá­ta­im­mal, hogy el­já­runk majd ko­sa­raz­ni, te­ni­szez­ni, és rég­óta sze­ret­nék már squassolni, de ed­dig va­la­hogy nem jött össze. Most már er­re is lesz időm. Mind­ezek mel­lett né­hány ki­lócs­ká­tól is meg kell sza­ba­dul­nom, és ak­kor biz­to­san jól ér­zem majd ma­gam to­vább­ra is a bő­röm­ben.

J. H.