Rippel Ferenc és Rippel Viktor a világ legjobb artista-duójának egyike. Eddig 40 országban mutatták be tudásukat, több, mint 10.000 fellépés alkalmával. A mai napig nagyjából 350 televíziós show-ban szerepeltek. Van olyan külföldi ország, ahol jobban ismerik őket, és népszerűbbek, mint idehaza.
Nem véletlenül sodródtatok a jelenlegi szakmátok közelébe, hisz már a szüleitek is artisták voltak.
R.F.: Igen, a cirkusz és a varieté világában nőttünk fel, s tudatosan készítettek fel bennünket a szüleink. Alig voltunk két évesek, amikor a gumiasztalon már szaltókra voltunk képesek.
R.V.: Mindketten nyolc évig tanultunk az Állami Artistaképzõ Intézetben, mely jó alapot teremtett. A diplomázás utáni kötelező turnék alkalmával jártunk Bulgáriában és – akkor még – Szovjetunióban is. Az orosz artisták nagy hatással voltak ránk, gyakorlatilag ott dőlt el, hogy mi ebbe az irányba indulunk. A kinn töltött egy év alatt megszületett az első programunk alapja, mellyel aztán a világ több országában felléptünk.
Könnyen jött a siker?
R.F.: Mindenhol nagyon szerettek bennünket, de az ismertségért meg kellett harcolni. 1996-ban meghívást kaptunk a világ egyik legrangosabb cirkuszfesztiváljára, Párizsba, ahol hatalmas sikerrel mutattuk be a produkciónkat, elnyertük a közönség és a zsűri díját is.
R.V.: Ettől kezdve a nemzetközi szakma is komolyan jegyezte a Rippel Brothers-t. Egyre másra érkeztek a meghívások, szerződés ajánlatok, s a világ legrangosabb cirkuszaiban, s főleg varietéiben léptünk fel.
Mi is a ti műsorotok pontosan?
R.V.: Páros erőgyakorlatokat mutatunk be, olyan pózokat tartunk ki, melyek nem hétköznapiak, jobbára szokatlanok és meghökkentőek.
R.F.: Általában Viktor tart engem, én pedig fölül hajtom végre a gyakorlatnak megfelelő mozdulatsort. Egyszerre van szükség erőre, ügyességre és koncentrációra.
Gondolom folyamatosan alakul a programotok. Sokat gyakoroltok?
R.F.: Rendszeresen edzünk, fontos, hogy a régi elemeket is felidézzük újra és újra, de természetesen újakat is tanulunk.
R.V.: Bármelyikünknek jut eszébe valami kipróbáljuk, ha van benne fantázia, akkor begyakoroljuk, s idővel a program része lehet.
Mennyire veszélyes, amit csináltok? Mi a helyzet a sérülésekkel?
R.V.: Mindketten 85-90 kg-ot nyomunk, ekkora súlyt már nem olyan könnyű kezelni, mint pl. egy kínai artista esetében a 45-50 kg-ot. Oda kell figyelni a bemelegítésekre, és a gyakorlatsorok pontos végrehajtására. Ennek ellenére előfordulnak sérülések.
R.F.: Ráadásul mi ugye ketten vagyunk, egymásért is felelünk. A legutóbbi, május elsejei rekordkísérletnél is megmutatkozott, hogy mennyire így van.
Mi történt?
R.V.: Az uniós csatlakozás estéjén a Clark Ádám téren egy Guinness rekordot állítottunk fel 15 ezer ember előtt. Egy speciális gyakorlatot, egy pózt tartottunk olyan sokáig, ameddig csak bírtuk.
R.F.: Viktor tarkóján álltam „fejen”, pontosabban tarkón, úgy, hogy gyakorlatilag a csuklyás izmunkkal tartottuk egymást. A póz sajátja, hogy ilyenkor a fönn dolgozó ember fejébe tolódik a vér, és igen nagy vérnyomás keletkezik az agyban. Több, mint négy perce álltunk már így, amikor éreztem, hogy egyre kevesebb a kontrollom, szinte elsötétült minden előttem. Mindketten remegve próbáltuk az egyensúlyt tartani, de megcsúsztam, és fejjel lefelé elindultam a talaj felé.
R.V.: Nekem ugyanolyan nehéz a feladat, de legalább a fejem tiszta marad, így sikerült Ferit elkapnom lecsúszás közben, s megakadályozni, hogy szinte tompítás nélkül csapódjon fejjel a talajra. Mindketten eldőltünk, de semmi komoly nem történt. A rekord 4:28 (nevet).
Említettétek a súlyotokat. Erre nyilván vigyázni kell, hisz azzal dolgoztok. Könnyen megy?
R.V.: Szeretünk enni mindketten, de mivel nagyon sokat mozgunk, komoly gondok nincsenek. Én például nagyon szeretem a süteményeket, de nem mindig ehetek annyit, amennyit szeretnék, ha mégis, hát ledolgozom.
R.F.: Amúgy mindent megeszünk, szeretjük a magyaros ízeket is. Sőt, ugye a külföldi fellépések alkalmával, a helyi kosztra vagyunk utalva, így ha egy nagyobb turnéról hazajövünk, főleg a hazai ízeket tankoljuk fel újra.
R.V.: Egyébként szeretünk főzni mindketten, úgyhogy sehol nem halnánk éhen, bár Feri a halat nem nagyon szereti, egyszer Japánban az egész turné alatt egy ismert gyorsétterem szendvicsein élt.
R.F.: Még annak is halíze volt…(nevet)
Mik a terveitek jelenleg?
R.V.: Szeretnénk idehaza minél többet dolgozni. Vannak már szinte állandónak mondható munkáink külföldön, mint pl. a párizsi Moulin Rouge-ban, vagy Németországban, de szeretnénk a hazai közönség előtt is többször szerepelni.
R.F.: Időről-időre további világrekordot szeretnénk felállítani, melyeket igyekszünk egy-egy nevezetes dátumhoz kötni. Ilyen volt a EU csatlakozás pillanata. De készülünk további meglepetésekkel is.
Efelől nekem semmi kétségem nem maradt. Köszönöm a beszélgetést!
Szarvas Zoltán
