Barsi Kin­ga gyö­nyö­rű fi­a­tal nő, de a sze­me szo­mo­rú. Olyan szo­mo­rú, mint azok­nak a te­kin­te­te, akik tud­ják, hogy szél­ma­lom­har­cot vív­nak, de nem ad­hat­ják fel. Kin­ga éle­te is ilyen óri­á­si ki­hí­vá­sok­kal, aka­dá­lyok­kal te­li volt ed­dig, ám má­ra el­fá­radt, be­le­fá­radt. Több­szö­rös fel­nőtt és if­jú­sá­gi baj­nok sí­e­lés­ben, re­me­kül sze­re­pelt kül­föl­di vi­a­da­lo­kon is, és most még­is azt fon­tol­gat­ja, hogy be­fe­je­zi a pá­lya­fu­tá­sát.

 

Ho­gyan kez­dett el sí­el­ni? Nem a leg­ol­csóbb, a leg­egy­sze­rűbb sport­ág, biz­to­san volt va­la­mi­lyen indíttatása.
Az édes­apám már negy­ven éve a sí­e­lés­nek él. A két bá­tyám is sí­elt, így sze­rin­tem ter­mé­sze­tes volt, hogy én is a nyom­do­ka­ik­ba lé­pek. Ele­in­te nem tar­tot­ta jó öt­let­nek, hi­szen na­gyon sé­rü­lés­ve­szé­lyes, és rá­adá­sul nem túl nő­i­es ez a sport­ág. Ám min­dig min­den­hol a bá­tyá­i­mat kö­vet­tem, így nem ma­rad­hat­tam ki a sí­e­lés­ből sem. Há­rom éve­sen kezd­tem el meg­ta­nul­ni az ala­po­kat, hat­éve­sen pe­dig már ver­se­nyez­tem. Igaz ele­in­te nem na­gyon fog­lal­ko­zott ve­lem apu­kám, fő­leg a bá­tyá­im tech­ni­ká­ját, sí­e­lés­tu­dá­sát csi­szol­gat­ta. Sze­ret­te vol­na, ha ki­jut­nak az olim­pi­á­ra, ám sé­rü­lés mi­att le kel­lett mon­da­ni­uk er­ről, de sze­ren­csé­re ne­kem si­ke­rült tel­je­sí­te­nem ezt a kívánságát.
A sé­rü­lé­sei el­le­né­re min­dig talp­ra állt, fel­vet­te az ön elé do­bott kesz­tyűt és foly­tat­ta a ver­seny­zést. So­ha nem in­gott meg az aka­ra­ta?
Az el­ső nagy sé­rü­lé­sem­kor, ki­lenc­ven­hat de­cem­ber 18-án azt mond­ták örül­he­tek, ha jár­ni tu­ dok majd ren­de­sen. El­sza­kadt az ös­­szes lé­te­ző sza­lag a tér­dem­ben. De én ki akartam jut­ni az olim­pi­á­ra, és ez le­be­gett fo­lya­ma­to­san a sze­mem előtt. Reg­gel hét­kor már gyógy­tor­nán vol­tam, dél­után ket­tő­ig fo­lya­ma­to­san erő­sí­tet­tem a tér­dem és az iz­ma­im. Jú­ni­us­ban már sí­el­tem és edzet­tem, rá­adá­sul nap­ra pon­to­san egy év­vel a sé­rü­lé­sem után, éle­tem leg­jobb­ eredményét ér­tem el negy­ven­ki­lenc és öt­ven­nyolc pont­tal. Ek­kor hat­van kö­rül volt az olim­pi­ai kva­li­fi­ká­ci­ós szint, így sa­ját jo­gon in­dul­hat­tam az olim­pi­án. Öt­ször mű­töt­ték a tér­dem, és csak most, huszanhatévesen ju­tot­tam el odá­ig, hogy már nem vál­la­lom to­vább így a prof­iz­must.
Ki­ju­tott Naganóba az olim­pi­á­ra, ez­zel tel­je­sült az egyik leg­na­gyobb ál­ma. A kö­vet­ke­ző ál­lo­más a Salt Lake City-i olim­pia lett vol­na, oda nem me­he­tett. Köz­re ját­szik ez is ab­ban, hogy be­fe­je­zi a pá­lya­fu­tá­sát?
Már Naganóba sem akart en­ged­ni a szö­vet­ség, no­ha a kvó­tát meg­sze­rez­tem. Csak Schmitt Pál köz­ben­já­rás­ának kö­szön­het­tem, hogy vé­gül olim­pi­kon let­tem. Min­den év­ben, min­den olim­pi­ai fel­ké­szü­lés alatt vis­­sza­kö­szönt, hogy él­nek ,,magyar” ver­seny­zők kül­föld­ön, akik szí­ve­sen kép­vi­sel­nék ha­zán­kat a nem­zet­kö­zi vi­a­da­lo­kon. A szö­vet­ség pe­dig ilyen­kor ki­tárt ka­rok­kal fo­gad­ta kül­föld­re sza­kadt ha­zánk fi­a­it, lá­nya­it, és saj­nos mi a hát­tér­be ke­rül­tünk. An­nak el­le­né­re, hogy ha­son­ló, sőt sok­szor jobb ered­mé­nye­ink vol­tak, mint ne­kik, még­is ők let­tek az elsőszámú üd­vös­kék.
Ke­se­rű­nek tűnnek a sza­vai. Meg­bán­ta, hogy el­kez­dett sí­el­ni?
Ha ez­zel a ta­pasz­ta­lat­tal a há­tam mö­gött kez­de­nék el sí­el­ni, ak­kor is min­dent ugyan­úgy ten­nék, mint ed­dig. Ugyan­úgy be­le­vág­nék a prof­iz­mus­ba, és min­dent a hát­tér­be szo­rí­ta­nék a sí­e­lés mi­att. Mind­ezek mel­lett va­ló­ban ke­se­rű­ek a sza­va­im, hi­szen ön­erő­ből, sa­ját pénz­ből, sa­ját fel­sze­re­lés­sel küz­döt­tünk a töb­bi nem­zet vá­lo­ga­tott­jai el­len. Én a két olim­pi­á­ra va­ló felkészülési időszakban nem kap­tam semmilyen tá­mo­ga­tást a szövetségtől, sem anya­git, sem erkölcsit. Más eset­ben is, ha pénzt osz­tot­tak, ak­kor én kap­tam utol­já­ra és a leg­ke­ve­seb­bet. Nya­ran­ta, ha már nem volt a csa­lád­nak pén­ze, hogy fi­nan­szí­roz­za a kül­föl­di uta­zá­so­mat, ak­kor ma­radt a gyógy­tor­na, a fitnesz, az úszás és a ke­rék­pá­ro­zás. Épp ez a pénz­te­len­ség, és az ál­lan­dó bi­zo­nyí­tá­si kény­szer haj­szolt be­le a ren­ge­teg sé­rü­lés­be.
A csa­lád­ján kí­vül sen­ki sem se­gí­tet­te a húsz­éves pá­lya­fu­tá­sa alatt?
Ta­lán két ne­vet tud­nék meg­em­lí­te­ni, akik tény­leg se­gí­tet­tek ne­kem. Ko­vács Bar­na volt ko­ráb­ban az edzőm, és az ő köz­ben­já­rás­ára si­ke­rült Dél- Ame­ri­ká­ban edző­tá­bo­roz­nom az első ko­moly sé­rü­lé­sem után. Per­sze sa­ját pén­zen és ok­tat­nom is kel­lett, de leg­alább kint gya­ko­rol­hat­tam. A má­sik em­bert pe­dig már az előbb meg­em­lí­tet­tem.
Vég­leg vis­­sza­vo­nul a sí­pá­lyák­tól?
Ter­mé­sze­te­sen nem, hob­by szin­ten azért meg­ma­rad a sí­e­lés sze­re­te­te. Ah­hoz túl so­kat fek­tet­tem be­le, hogy egyik nap­ról a má­sik­ra há­tat for­dít­sak a versenyzésnek. Azonban több mint 20 éves pá­lya­fu­tá­som alatt, itt­hon nem kap­tam mást, csak el­len­sé­ges­ke­dést, bán­tást, gör­csös bi­zo­nyí­tá­si kény­szert, ho­lott sa­ját pén­zen már több­ször is bizonyítottam! Ugyanígy vé­gig­csi­nál­ni még egy­szer az olim­pi­ai cik­lust már nincs energiám. Ezért egy­re in­kább ka­csin­ga­tok a ci­vil­pá­lya fe­lé, a csa­lá­dom már túl so­kat ál­do­zott az én spor­to­lá­som­ra, nem sze­ret­ném to­vább ter­hel­ni őket. Egyben meg­ra­ga­dom az alkalmat, hogy bátyámnak, – Barsi Istvánnak – meg­kö­szön­jem a végsőkig kitartó, önfeláldozó mun­ká­ját, aki egy­ben az edzőm is volt!
Itt az ide­je a főiskolai ta­nul­má­nya­im­ra és az eg­zisz­ten­ci­ám meg­te­rem­té­sé­re kon­cent­rál­ni!
J. H.
fotók: Mészáros Attila