Tavaszi agytakarítás

A férfinak a kötődést, a nőnek a kötetlenséget kell megtanulnia, hogy kiegyensúlyozott párkapcsolatot legyen képes működtetni.

A pszichoanalitikus elmélet szerint a féltékenység érzésének gyökere kisgyermekkorunkban van, amikor rádöbbenünk, anyánk nem csak a miénk, apánkkal, sőt testvéreinkkel is foglalkozik, sőt (jó esetben) saját érdekeit is figyelembe veszi.

Később kiderült az is, mi váltotta ki ezt az ördögi rohamot: Tyson elmondta, hogy meglátta ellenfelének azt a tipikus és győztes mozdulatát, amire egy korábbi meccsükről, amikor kikapott, már emlékezett. Erre a félelem és a düh elborította az agyát.

A félelem és a düh során az emberi agy ősi mechanizmusai igen gyorsan aktiválódnak, ezzel lehetővé teszik, hogy az illető a veszélyes helyzetben képes legyen elmenekülni vagy megtámadni az életét fenyegető ellenfelet. Ilyenkor nincs idő gondolkodásra, fontolgatásra, elemzésre, azonnal cselekedni kell.

Emlős agy akcióban

Nem is az agy racionalitásért felelős homloktáji nagyagykérge, azaz az „emberi agy” működik ilyenkor, hanem az evolúció során sokkal korábban kialakult érzelmi agy vagy „emlős-agy” veszi át az irányítást. Ez az agyterület mandula formájú, innen származik latin elnevezése: amygdala. Az amygdala közel van a légzés és a vérkeringés szabályozásáért felelős agyi területekhez, így vészhelyzet esetén hamar feljebb tudja kapcsolni a védekezéshez vagy támadáshoz szükséges funkciókat.

Emlékezetes „pofonok”

Azt, hogy melyik helyzet az, amely valóban (élet)veszélyes, jól kell megítélni. A mindennapi élet során ma már ritkán kerülünk életveszélybe, az amygdalánk azonban biztos, ami biztos alapon hajlamos túlműködni, így az az ember, aki nem tanulja meg érzelmei kontrollálását, folyamatosan rosszul reagál a helyzetekre. Az amygdala nem csak az érzelmi reakció irányítója, de itt tárolódnak az érzelmi emlékek is, vagyis az összes emlékünk érzelmi összetevői magzati korunk óta. Ha egy helyzet például irigységet vagy féltékenységet vált ki belőlünk, el kell tudnunk dönteni, hogy érzéseinknek mennyire a valós helyzet az oka, illetve mennyire a hasonló helyzetekkel kapcsolatos korábbi emlékeink aktiválódása csupán.

Ráadásul az érzelmeket kiváltó hatások nem egyszerűen összeadódnak, hanem összeszorzódnak: elképzelhető, hogy valakiből egy jelentéktelen tárgy vált ki irigységet, ha az volt számára az utolsó csepp a pohárban az elmúlt hetek sorozatos frusztrációi után.

Különös hajtóerő

Az érzelmi intelligencia azzal kezdődik, hogy az ember megfigyeli és felismeri saját érzelmeit. Aki már mesteri fokon van, az képes arra, hogy a felismert érzelmeitől függetlenítse magát, és tárgyilagosan szemléli a helyzeteket. Aki eddig eljutott, az tud az adott helyzetben a legmegfelelőbben, leghatékonyabban viselkedni, hiszen semmi nem homályosítja el a látását, semmi nem köti meg a kezét. A spirituális hagyományok, például a buddhizmus és a kereszténység is, ezért tartják olyan fontosnak a szenvtelenséget, a negatív érzelmek távol tartását, de a pozitív érzelmek kordában tartását, uralását is.

A negatív érzelmek sem károsak önmagukban, például az irigység is motiválhatja az embert nagyobb teljesítményre. A keresztény hagyomány mégis a hét főbűn egyikének tartja az irigységet, hiszen jobb, ha az ember saját fejlődésével foglalkozik, és nem hasonlítgatja magát másokhoz.

Hűség és féltékenység

Egy másik negatív érzelem, amivel meg kell tanulni bánni, a féltékenység. Az evolúcióbiológusok szerint a féltékenység alapja az önvédelem, a féltékeny ember attól tart, hogy megromlik a párkapcsolata, és ezt szeretné megakadályozni. A különböző életfelfogással rendelkező emberek eltérően vélekednek a féltékenységről. A szabad szerelem hívei szerint felesleges érzelem, amit ki kell nőni, és nem birtokló típusú kapcsolatokat kell kialakítani. A hagyományos, monogám párkapcsolat hívei szerint, ha két felnőtt ember elköteleződik egymás iránt, jó esetben tudják, mit akarnak, felesleges a másikat őrizgetni, ő saját jól felfogott érdekében lesz hűséges, mert az akar lenni. Természetesen ehhez is az kell, hogy az ember megtanuljon bánni az ösztöneivel, az érzelmeivel. Ami lehetséges is, hiába mondja néhány fejvesztett csaló, hogy a nemi szerveknek nem lehet parancsolni. A poligám kapcsolatok hívei — például az iszlám világban vagy a mormonok között — hosszú távú kapcsolatokra köteleződnek el, de több emberhez hűségesek. A szabad szerelem hívei ellenzik a hosszú távú elköteleződést és a kapcsolatok intézményesítését, a házasságot. Számukra más az erkölcsös, és azt vallják, erkölcstelen a szeretetet csak egy emberre korlátozni, hiszen a szeretetből csak több lesz, ha többeknek adunk belőle.

Enyém, tiéd. Kié?

A rivalizálás csak olyan helyzetekben ésszerű, amikor korlátozott javak elosztásáról van szó, amikor az egyik nyeresége a másik vesztesége: ha enyém a lakás, nem lehet a tied. A korlátlan javak, mint például a szeretet, lehetővé teszik az együttműködés kialakulását. Ezzel a monogámia hívei egyetértenek, azonban azt vallják, hogy a más emberekre fordítható idő és energia valójában véges, a párhuzamos kapcsolatok egymás elől veszik el a figyelmet. A pszichoanalitikus elmélet szerint a féltékenység érzésének gyökere kisgyermekkorunkban van, amikor rádöbbenünk, hogy anyánk nem csak a mienk, hogy apánkkal, sőt testvéreinkkel is foglalkozik, sőt (jó esetben) saját érdekeit is figyelembe veszi. Az a kín, ami ezzel a felismeréssel jár, mélyen beivódik amygdalánkba, és ha nem tanuljuk meg uralni, egész életünkre rányomja a bélyegét. Sok pszichológus egyenesen azt vallja, hogy az átlagos férfi azért köteleződik el nehezen egy hosszú távú párkapcsolat mellett, mert tudattalanul folyamatosan attól retteg, hogy megismétlődne az egyszer már átélt kín, amikor el kellett szakadni a mamától. A tipikus női reflex ezzel szemben az önállóságtól, az autonómiától való folyamatos rettegés, mert egy lánygyermek máshogy éli meg az anyjától való elszakadást: mivel az ő neme azonos az anyjáéval, ő a kezdeti egység, a duálunió megszakadását nem éli meg olyan drasztikusan. Vagyis a férfinak a kötődést, a nőnek a kötetlenséget kell megtanulnia, hogy kiegyensúlyozott párkapcsolatot legyen képes működtetni.

Pletykamánia

Azt, hogy egy közösségben mi számít erkölcsösnek, az írott törvényeken túl valójában a közvélemény határozza meg. Az erkölcsről szóló kommunikáció egy közösségben zömmel szóbeli, és pletykának hívjuk. A pletyka szexről, pénzről, hatalomról szól (például mindkettőnk közös ismerőse, Ági megcsalta a férjét, a tanító néni nagy vagyont örökölt, a szomszédasszony férje lefizette a hivatalnokot, a polgármester hagyta magát megvesztegetni)… A pletyka természetének jeles magyar kutatója, Szvetelszky Zsuzsanna szerint ez a közösség fenntartója, hiszen egy csoport tagjai csak akkor tudnak hatékonyan együttműködni, ha ismerik egymást, ha van tudásuk arról, hogy adott helyzetben hogyan fog viselkedni a másik, kitől mire lehet számítani, mire érdemes megkérni, milyen problémával kihez kell fordulni. Amíg az ember evolúciója korábbi szakaszában harminc-száz fős közösségekben élt, mindenki ismert mindenkit, mindenki tudott mindenkiről mindent. Manapság a pletyka szállítja az információt. A jó pletyka igaz, de természetesen tükrözi előadójának személyiségét, hiszen az ő értelmezésében kerül a sztori tálalásra. Az „átlagos” férfi hajlamos összekeverni a pletykát a rosszindulatú rágalmazással, vagy az üres fecsegéssel és a pihentető trécseléssel, a pletyka éltetői inkább nők. A pletyka hagyományos helye nők esetén a konyha, a közös kétkezi munka ugyanis felszabadítja a beszélőkét, férfiaknál pedig a kocsma, mert azért ők is pletykálnak, legfeljebb maguk sem veszik észre. A pletykát lenéző sznobok büntetésére a pletyka-szakértő kifinomult büntetést ajánl: nem szabad róluk pletykálni. Ez az illetők közösségi halálához vezet, lassanként senki nem fog tudni róluk semmit, még a létükről is elfeledkeznek. Az igazán profi „gyilkossághoz” az is hozzátartozik, hogy mást is meg kell akadályozni a sznob illetőről való pletykálásban. „Ne is mesélj erről a Zsoltiról, sokkal-sokkal érdekesebb témát is tudok nála.”

Dr. Kazai Anita