„Január, február: itt a nyár…” Március, április sehol sincs. Mire ez a lap megjelenik talán mégis….? No jó, legalább a tavasz. Az újra pezsdülő élet. Bennünk is. Igen. A napsugár: éltet, világít, melegít. Így tanultuk az elemiben, s így is van. Újjáéledünk, akárhány évesek is vagyunk. Jó ezt tudni. Tudni, mit tudni? Érezni, az sokkal hatásosabb.
Bármit higgyünk is önelégült dölyfünkben, szerencsére – egy kicsit – még mindig a természet gyermekei vagyunk. S „Tavasszal kell a szerelem, a tavaszt hoztad el nekem….” Ez a régi sláger igazat mond. Úgy kell ez az újjáéledés az embernek, mint a vetésnek a májusi eső. Kék az ég és zöld a föld, a tavasz illatai, a termékenységre felszólító pezsgése az életnek, hat az ember érzelmi és nemi életére egyaránt.
Nem, nem hiszek a tavaszi fáradtságban, de hiszek abban, hogy tavasszal: „Nyitni kék…hinni és bízni illenék”. Igen, pontosan erről van szó. Ugyanúgy, ahogy éled a természet, nyílnak a virágok mi is új tavaszt élünk át. Tizenéves korban elvarázsol minket az orgona nyílása, az akác illata, a lekaszált rét frissességet idéző lehelete és jó esetben ettől a tavaszi zsongástól érzelmileg mi is új életre kelünk.
Milyen gyönyörű a fiatalok szerelme, amely úgy bimbózik ki a személyiség szendergő burkából, mint a rózsabimbó. Hosszasan készülődve a teljes pompáig. Nem úgy, olyan kócosan bújnak elő, mint a pipacsok, hanem lassan bontakozva mutatják meg szépségüket és elbódítanak szépségükkel, illatukkal. A szerelem is így készülődik az élet vegykonyhájában. Lassan, komótosan, szépen bontakozik ki két ember között. Bár, a meglátni és megszeretni gyakran a pillanat műve. Milyen kár, hogy napjainkban a szerelem virágba szökkenését meggátolja a gyors testi egymásra találás. Tudom én azt jól, hogy ez távolról sem a szerelemről szól, mégcsak nem is a szexuális beteljesülésről.
Milyen nagy kár, hogy a fiatalok összetévesztik a szerelmet a szexualitással. Tény, hogy a kétféle érzelemnek van köze egymáshoz, de mindkettő létezhet a másik nélkül is. Szerelem szex nélkül és szexualitás szerelem nélkül. Pedig a teljesség élményét összetartozásuk adja.
Mohók és türelmetlenek vagyunk. Nem szépen, türelmesen bontjuk ki az ajándékok díszcsomagolását, hanem letépjük a papírt és egyetlen pillanat alatt sutba dobjuk azt, aminek az ajándékozó annyi szeretetet és figyelmet szentelt. Érzelmi barbárokká váltunk s az eszmeiséget kisöpörtük az életünkből. Vajon miért? Mert minden olyan sürgőssé vált. „No, de Gyerekek mit laca-facázunk? Térjünk a lényegre!” Ez rendben is lenne, ha pontosan tudnánk, hogy mi is a lényeg.
Az embernek kétféle legfontosabb ösztönköre a lét- és a fajfenntartás. A létfenntartáshoz tartozó érzelem a szeretet, míg a fajfenntartásé a szerelem. Mindkettő tanult érzelem. A gyerek az anya becézgető szeretetének megnyilvánulásai során tanulja meg, hogy mit jelent szeretni és szeretve lenni?
A fajfenntartás érzelmi mozgató ereje a libidó, a nemi vágy, amely a szexuális cselekvésre való késztetés energetikai forrása. A nemi vágy tavasszal új erőre kap, mint minden a természetben. Amennyiben ennek a késztetésnek lehetősége van a beteljesülésre, oldódásra az egyén levezeti feszültségeit a nemi aktus során az orgazmus, a kielégülés által. Ez a fajta oldódás azonban a nőknél nem működik olyan egyértelműen, mint a férfiaknál. Ennek fejlődéstani, biológiai oka van.
Ezen túl van még valami, s ez a szerelem, amely a nemi vágyat átlényegíti. A szerelem a szexualitás esztétikuma. A szerelem azokból a meggátolt vágyakból alakult ki az ember tudatában, amelyek vagy helyzeti, vagy a partner elutasítása miatt alakultak ki a társadalmi tudatban. „Az el nem csókolt csókok tüze lángol elibünk…” vagy éppen a „félig csókolt csókok” – ról van szó? Nem tudom pontosan, hogy fogalmazott Ady, de mindenképpen a „Befejezetlen szimfóniá”-t idézi. Az adekvát módon le nem vezetett vágyaknak az energiája nem vész el, csak átalakul. Aki tehetséges, az valamilyen alkotásban örökítette meg a nemi kielégülés helyett kulturálisan értékelhető művét, amely a szerelemről szól. Ezekből az egyedi alkotásokból alakult ki az emberi köztudatban a szerelem képzete.
A fajfenntartáshoz csatlakozó érzelem jórészt abból a fajtából való, amelyből hiányzik a szexuális beteljesülés élménye. A szerelem a legcsodálatosabb emberi érzés, mely a szexualitás liberalizálódásával párhuzamosan egyre inkább veszít eredeti értékéből. Miközben a szerelem devalválódott, addig a szexualitás polgárjogot nyert.
Tavasszal ébred a természet, pezseg a biológiai megújulása az élő szervezetnek, de milyen szép lenne megvárni a bimbót, amíg virágba szökken és ezáltal mennyivel élvezetesebbé válna a tavaszi zsongás, mint a bezsongás. Ez inkább tapad a biológiai adottságokhoz, mint a szexualitás esztétikumához, amely természetessé tehetné két ember érzelmi egymásra találását.
A szerelem, hitelesítheti a kapcsolatokat, és az érzéstől minden átlényegül, csakúgy, mint a valódi művészeti alkotásokban, amelyekben még a rút is szépnek hat. Gondoljunk csak a Notre Dame vízköpő figuráira, amelyek, ha nem is egyértelműen szépek, de miután művészi kéz faragta őket, mindenképpen esztétikusak.
Ezért is van az, hogy a szexben nem egyértelmű a harmónia, de a szerelemben minden természetes és örömteli. A tavaszi (be)zsongástól, ha eszmei és érzelmi tartalma is van, akkor az ember újra éled, és már csak gondoznunk kell, mint ahogyan a kiskertet is, amelyben kibújtak az avar alól a tavaszi virágok.
Dr. Lux Elvira
szakpszichológus
