Az angoloknál évszázados vita, hogy teára tej, vagy tejre tea, de egy dologban egyetértenek, a citrom és a cukor sértés, csak elrontja a finom nedű aromáját. De akkor honnan származik ez a szokás, ami ugyanolyan népszerű világszerte?

 

Egy másik, ezen a téren szintén nagy hagyományokkal rendelkező nemzettől, az oroszoktól, akik a XVII. században a mongolok ajándékaként kóstolták meg először ezt a különleges italt.

 

A Romanov-ház alapítója Mihály eleinte gyanakvással, majd az első kortyok után egyre nagyobb élvezettel fogyasztotta a mongoloktól kapott és útmutatásuk szerint elkészített finom teát, nem is sejtette, hogy ezzel történelmet ír. A tea a cári udvarból indult diadalútjára és akárcsak Angliában társadalmi helyzettől és vagyontól függetlenül, hamarosan minden palotában és viskóban ott illatozott nap, mint nap.

 

A teázás az idők folyamán komoly szertartássá nőtte ki magát, amelyet minden étkezés után és vendéglátáskor elvégeztek. Ráadásul egy különleges tárgy is kapcsolódott hozzá: a szamovár, amely a háztartások elmaradhatatlan kelléke lett, változó, fejlődő formája műtárggyá emelte, fényesen és méltósággal uralta a szerényebb, vagy elegánsabb környezetet.

 

Általában sárgarézből készítették, de az előkelőbbek az ezüst, sőt a platina ötvösremekek közül is válogathattak. Eredetileg az edény közepén futó csőben faszén égett, majd a technika fejlődésével ezt a szerepet az elektromosság vette át.

 

Bizonyosan nem véletlen, hogy ez a meleg, illatos, ízes ital éppen a ködös Albionban és a dermesztő teleiről ismert Oroszországban vált igazán népszerűvé. Könnyű elképzelni, amint egy szibériai délutánon a család összegyűlik a barátságos meleget árasztó szamovár körül, s miközben kint jeges szél veri az ablakot, és a hó vigasztalanul zuhog, ők lassú méltósággal hozzákezdenek a ceremóniához.

 

Először egy előmelegített teáskannába odakészítik a tealeveleket – minden két csészére egy teáskanálnyit – majd a szamovár csapjából kevés forró vizet folyatnak rá, és aztán békésen beszélgetve várják, míg a levelek néhány perc alatt kinyílnak, és ízük, illatuk kibontakozik, majd a sűrű nedűt üvegpohárba töltik, amit füles, fémtartóba foglaltak, és felengedik forró vízzel. Ez még csak a kezdet, mert ezután következik a cukor, a citrom, na és egy kis vodka, vagy rum, ami megbolondítja.

 

Ha a tealevelekkel együtt gyömbért, szegfűszeget, reszelt narancs-, vagy citromhéjat, csipetnyi fahéjat is leforrázunk új világ nyílik meg az ínyenceknek, s a lekvár is élvezetes kiegészítő. A vállalkozó kedvűek követhetik a szibériai szokást is, ahol a fogak között tartott kockacukron át isszák a teát. Más módja is volt a készítésnek, az esszenciát a szamovár kéményére helyezték, letakarták, és öt percig gőzölték.

 

Az oroszok azt is hamar felismerték, hogy a tea nemcsak élvezeti cikk, hanem jó üzlet is. Megindult a teakereskedelem, s mivel a szárazföldi teakaravánok által szállított áru jobban megőrizte minőségét, mint a tengereken átkelő szállítmányok, hamar meghódították a nyugati világot. De az oroszok nemcsak kereskedtek a teával, hanem termelték is azt. A grúz éghajlatot különösen kedvelik a cserjék, így nem véletlen, hogy az 1900-ban rendezett párizsi világkiállításon a grúz tea aranyérmet nyert.

 

A tea a világ minden táján kedvelt, Így a „teanemzetek” ízlésvilága mindenütt egyedi színezettel gazdagodott. A portugálok tejjel, citromlével és fahéjjal kedvelik, az ínyenc franciák mézet, citromot, tejszínhabot, fahéjat tesznek hozzá, a lengyelek rummal és cukorral isszák, a kubaiak a rum mellé kevés citromot is kevernek, a hollandok pedig mézzel, tejszínhabbal és fahéjjal, vagy tejjel ízesítik.

 

Több mint 5000 éve kíséri az emberiség történelmét ez a különleges forró, pezsdítő ital. Uralkodók és közrendűek, vagyonosak és szegények frissültek fel és derültek jó kedvre tőle, a kialakult szertartások az összetartozás érzését erősítették és nyugalmat, felüdülést hoztak. Az évezredek folyamán mindig fontos részét képezte a hétköznapoknak és az ünnepeknek egyaránt. Nem véletlen, hogy még babonák is fűződnek hozzá. A küszöbre szórt levelek a néphit szerint távol tartják a háztól az ártó szellemeket és a szegénységet. Érdemes hát kipróbálni, ha nem is a küszöbön, de egy csészével mindenképp. Rohanó, zaklatott világunkban nem árt egy kortynyi meleg varázslat.

 

K. J.