A Slow Food mozgalom

Azt mondják, aki lassan eszik, az lassan is gondolkodik. Ha ez az állítás igaz, akkor a világ csaknem 50 országában mintegy 80 ezer garantáltan lassú észjárású ember él. Ők az úgynevezett Slow Food mozgalom hivatalosan regisztrált tagjai. Jóllehet, az immár világméretűvé dagadt akció neve szó szerint „Lassú Étek”, a jelképükké vált csiga követői nemcsak a fehér asztalnál, hanem az élet számos területén „alkalmazzák” az idő megállítását célzó filozófiájukat.

A hosszan tartó, alapos élvezetek hívei persze mindenek előtt az étkezési szokásuk szokatlanságával hívták fel magukra a figyelmet. Céljuk kezdetben mindössze annyi volt, hogy gátat vessenek a gyorséttermek elszaporodásának, mégpedig azáltal, hogy valós alternatívát, mi több, ehető ellenpéldát mutattak az embereknek.

A Slow Food mozgalom csaknem két évtizeddel ezelőtt, 1986-ban indult világhódító útjára Olaszországból. Az apropót egy római, újabb gyorsétterem megnyitása adta. A mozgalom alapítójaként és vezetőjeként az itáliai Carlo Petrini ökogasztronómust szokták emlegetni, aki előadásait rendre azzal a mondattal kezdi: a világ ki van éhezve az egészséges ételekre. A Slow Food szellemi szülőatyja elsősorban a hagyományos ízek és ételkészítési fortélyok újraélesztése mellett tör lándzsát. És természetesen a műgonddal elkészített finomságok komótos elfogyasztásának szükségességét hirdeti.

A lassú evők – képletesen szólva – talán túl gyorsan eltávolodtak a hasuktól, és mozgalmuk zászlajára egy kis idő múltán nem csupán a természetes, honi ízek megőrzését és azok hosszan tartó élvezetét tűzték. Alig titkolt céljukká vált az egyes országok kulturális örökségének szerves részét képező vendéglátóhelyek (fogadók, kávéházak, cukrászdák), valamint az őshonos élelmiszer-előállítási módok megőrzése, illetve hamvaiból történő újjáélesztése.

Mi azonban térjünk vissza a Slow Food eredeti szándékaihoz! Érdekes tény, hogy a műanyag-kultúra villámgyors elterjesztésében és meghonosításában élen járó nyugat-európai országok és az USA voltak az elsők, akik a lassú evés melletti kampányokkal hadat üzentek a gyorséttermek és gyorsbüfék által szimbolizált életmódnak.

Amikor az éhség az úr

A Slow Food mozgalom hívei – bár minden eszközzel küzdenek ellene, tisztában vannak azzal, hogy a gyorsétkezdékre szükség van. Közhellyé silányult fogalommá lett a „rohanó világ” kifejezés, hiszen olyannyira magától értetődővé vált napjainkban. És mivel ez az állandó rohanás lett az emberek természetes életritmusa, minden szolgáltatásnak, így a vendéglátásnak is ehhez a felpörgetett tempóhoz kellett igazodnia. Az éhség az egyik legerőteljesebb emberi motiváció, késztetés.

A szervezetünkben tárolt különböző tápanyagok – mindenekelőtt a cukor, a zsírok és az aminosavak – szintjére automatikusan „figyelünk”. Ha az egyes tápanyagok szintje a kritikus alá csökken, az agyunk szigorú parancsnok módjára adja ki az ukázt: enni kell! Ilyenkor valamennyi hadra fogható idegsejtünkkel, érzékszervünkkel azon vagyunk, hogy eleget tegyünk agyunk parancsának. Minden, potenciális éhségcsillapító észlelésére alkalmas érzékszervünk ingerküszöbe szinte a minimumra csökken, alkalmassá téve bennünket arra, hogy messziről is meglássuk, megérezzük leendő ebédünket. Ezt a képességünket – vélhetően – Neander-völgyi őseink hagyták örökül, akiknek vadász-halász munkakörében ez a képesség afféle alkalmazási feltétel volt.

Az étel felkutatására való összpontosítás tudatunk egyfajta beszűkülését is eredményezi, vagyis azt, hogy ha éhesek vagyunk, minden más, amúgy fontos késztetésünk (például a tudásvágy, a párkeresés vagy a házépítés) átmenetileg teljesen alábbhagy. A lényeg, hogy minél hamarabb csillapítsuk éhségünket. A hangsúly pedig a „minél hamarabb”-on van. Azt is megfigyelhetjük önmagunkon, hogy ha kínzó éhség gyötör minket, nem a minőségre, nem is a mennyiségre, hanem a gyorsaságra törekszünk. A cél az, hogy a lehető legrövidebb időn belül együnk. És szinte teljesen mindegy, hogy mit.

Ezt a tudományos alapigazságot használják fel (és ki) a gyorséttermek üzemeltetői. Meg persze az oly sokat emlegetett rohanó életmódot, a szűkre szabott ebédidőt, és az ezekből kifejlődött, mindent átható, globális igénytelenséget. A hamburger-falodák funkcionálisan megfelelnek a velük szemben állított követelményeknek, amelyet röviden úgy lehetne jellemezni: „gyorsan valamit”.

Az emberi gépezet tökéletlenségéhez további adalék, hogy az étellel kapcsolatos igénytelenség is valami módon belénk lett programozva. A homo sapiens – nevéhez méltatlan módon – ugyanis már néhány falat lenyelését követően megnyugszik, függetlenül attól, hogy mi volt az a néhány falat. A központi parancsnak eleget tettünk, a táplálékot felkutattuk, megkezdtük az evés folyamatát. Agyunknak ez elegendő ahhoz, hogy leállítsa az élelemkutatási hadműveletet.

Hosszas és bonyolult tudományos okfejtés következne most, amely révén elmagyaráznánk, hogy miért tölt el nyugalommal minket az első falatok elfogyasztása annak ellenére, hogy szervezetünkben a különböző hiányállapotok valójában csak hosszabb idő után, nagyobb mennyiségű étel elfogyasztását követően, az emésztési folyamatok eredményeként szűnnek meg. Ezúttal viszont nem bocsátkozunk bele ebbe a biokémiai és fiziológiai történéseket taglaló tudományoskodásba.

Az idő bilincsében

A pszichológusok és pszichiáterek többsége bevallja, hogy klienseik, illetve betegeik többsége valós kezelésre nem szorul, csupán valakire – lehetőleg egy szimpatikus idegenre – aki kellő távolságból tudja szemlélni a „bajban lévőt” ahhoz, hogy rálátása legyen a problémára, ugyanakkor elég közel tud férkőzni ahhoz, hogy visszavezesse a helyes útra. A lélekgyógyítók őszintébbike azt is elismeri, hogy a hozzájuk fordulók zöme maga is képes lenne helyrebillenteni az életét, ha elegendő időt fordítana önmaga megismerésére. A XXI. század emberének immár mindene megvan, amire szüksége van. Csupán ideje nincs. Így nem hogy élvezni és értékelni, de még észlelni sem tudja kellőképpen mindazt, ami a rendelkezésére áll.

Néha mindenkinek elemi szükséglete, hogy megállítsa a világot és egy kicsit kiszálljon abból a bizonyos mókuskerékből. A Slow Food hívei merész tettre vetemednek: időt csennek. Saját maguktól, saját maguknak, saját magukért. Történetesen az étkezésre szánt perceket hosszabbítják meg. Ez nem csupán üres időhúzás, semmittevés (bár erre is gyakran volna szükségünk), hanem egy nagyon is aktív cselekvés, az érzékszervek kényeztetése.

Fitnesstermi zsargonnal szólva a komótos evők „nyelvre, pontosabban ízlelőbimbókra gyúrnak”. Egy-egy eredeti Slow Food étkezés akár több órán át is eltarthat. Félreértés ne essék, nem a fogások száma a sok, hanem az egy-egy fogás elfogyasztásával eltöltött idő. A mozgalom résztvevőinek érdemes főzni, hiszen ők – az átlagtól eltérően – az étel elkészítésére szánt időnek nem a töredéke, hanem a többszöröse alatt tüntetik el a tányéron lévő finomságokat.

Az aprólékos műgonddal, szigorúan csak természetes, az adott tájra jellemző alapanyagokból készülő „Slow Food menü” nem más, mint az ízek és zamatok kánaánja. Ezeket az ételeket muszáj hosszasan ízlelni, úgy, hogy nyelvünk legparányibb szögletébe is eljussanak a kényeztető ingerek. Itt kell gyorsan megjegyezni: nem szükséges igazi, Slow Food recept alapján előállított finomság ahhoz, hogy átéljük a Slow Food érzést. Egy kiábrándítóan egyszerű vajas kiflin is kipróbálhatjuk, hogy ha azt igazán hosszasan, kizárólag az ízekre koncentrálva, sokáig esszük, egy új, eddig ismeretlen érzés járja át testünket és lelkünket.

Az érzékszervek gyakori és tudatos túráztatása (mint amilyen például a lassú étek elfogyasztása is) egy idő múltán visszavezeti az embert önmagához. Talán túlzásnak tűnik az állítás, de tény, hogy mindazok, akik megtanultak gazdálkodni az idővel, jóval boldogabbak és kiegyensúlyozottabbak, mint az állandó késésben lévő társaik. Ajándékozzuk meg néha magunkat a lehető legnagyobb kinccsel, az idővel! Tegyük ezt bárhol és bármikor! És nevezzük el úgy, ahogy akarjuk. Például Slow Foodnak.

Szigeti Ildikó

pszichológus