Egy szem pirula is veszélyes lehet.Mindannyian gyógyszert szedünk. Ki erre, ki arra. Ki többet, ki kevesebbet. Sokan kizárólag orvosi rendelvényre, de olyanok is vannak (egyre többen), akik csak úgy, mondhatni, divatból. A pirulák, kapszulák és szérumok olykor inkább kárt okoznak, a várt gyógyulás helyett.
Minél nagyobb választékban kaphatók a gyógyszerek, annál könnyebben eltévedünk a készítmények átláthatatlan dzsungelében. És van úgy, hogy hiába kérdezzük orvosunkat, gyógyszerészünket.
Alfarabi, arab filozófus szerint ne éljünk olyan országban, ahol négy dolog hiányzik: igazságos kormányzat, hasznavehető gyógyszerek, folyóvíz és jól képzett orvos. A középkor bölcse – ha mást nem is, azt biztosan örömmel konstatálná, hogy korunk emberének életét végigkísérik a gyógyszerek. Még a makkegészségesek is kénytelenek néha lenyelni egy-egy keserű pirulát.
A végeláthatatlan reklámhadjáratok dacára hatalmas tudatlanság uralkodik e téren. Márpedig a tudatlanság ez esetben életveszélyessé is válhat! Egy felmérés tanúsága szerint például az Egyesült Államok kórházaiban ápolt betegek legalább 25 százaléka gyógyszerártalom miatt szorul kezelésre. Nálunk némileg kedvezőbb a helyzet. Persze az is lehet, hogy egyszerűen csak nincs annyi pénzünk patikaszerekre. Atomkorszak ide vagy oda, sokan még ma is misztikus szereknek tekintik az orvosságokat.
Gyógyszert általában akkor szedünk, ha valamely betegségnek a tüneteit, illetve ha a kórt magát akarjuk megszűntetni. Az orvosok főleg ez utóbbi célt, vagyis az úgynevezett oki kezelést tekintik elsődlegesnek, és csak akkor folyamodnak a tünetek gyógyszeres enyhítéséhez, ha az okok megszüntetésére nincs esély.
A gyógyszerkutatás első vívmányai a (sokszor kínzó) tüneteket próbálták csökkenteni. A fejlődés útja azonban az úgynevezett oki gyógyszerek felfedezésének irányába mutatott. A mai patikaszerek hatásmechanizmusának legfőbb jellemzője az úgynevezett lokális hatás, amelynek a lényege, hogy a gyógyszerek egy szervet vagy egy kóros folyamatot vesznek célba. A tudomány bonyolult és rafinált módszereivel ugyanis igen nagy pontossággal meg lehet határozni, hogy a gyógyszer mely sejtek felületén és milyen közvetítő molekulák segítségével fejtsék ki áldásos tevékenységüket.
A gyógyszerkutatás számára mindig is nagy kérdés volt, hogy vajon mi úton-módon hatnak a biológiailag aktívnak nevezett szerek. Jóllehet már több mint száz éve általánossá vált az elképzelés, miszerint a gyógyszerek alkotórészei valamiféle kapcsolatba kerülnek a szervezet sejtjeivel, a kutatók sokáig csupán találgattak, hogy ez a kapcsolat hol és hogyan jön létre. Ma már tudják: a gyógyszerek apró molekulái a sejtek bizonyos alkotórészeivel, az úgynevezett receptorokkal lépnek kapcsolatba, velük kommunikálnak. E kommunikáció azonban csak akkor valósulhat meg, ha a receptor és a gyógyszermolekula úgy illeszkedik, mint kulcs a zárba. A gyógyszer és a sejt „egymásra-találásának” eredményeként a sejt addigi felépítése és működése egyaránt megváltozik. E változást biológiai hatásként érzékeljük.
A kutatók először állatokon, majd ezt követően az emberen próbálják nyomon követni egy-egy új pirula szervezeten belüli sorsát. Ám a félreértések elkerülése érdekében érdemes tisztázni: az egerek és az emberek között még akad egy-két kísérleti lépcsőfok. Az állatkísérleteket követően szigorú laboratóriumi vizsgálatoknak vetik alá a szert. E vizsgálatok elsősorban arra keresik a választ, hogy a felfedezésnek van-e rákkeltő, avagy magzatkárosító hatása. Amennyiben a válasz nemleges, akkor következik a sorsdöntő kérdés: vajon alkalmazható-e embergyógyászati célokra az új vegyület?
Az új gyógyszereket először betegeken próbálják ki. E kísérletek nem csupán a várt hatásról, hanem a káros mellékhatásokról is képet adnak. E tapasztalatokba minket, betegeket is beavatnak, amikor a gyógyszer dobozán feltüntetik az esetleges mellékhatásokat. Erre azonban csak akkor kerülhet sor, ha a farmakológusok (gyógyszerkutatók) felhúzzák a sorompót az új készítmény előtt.
Placebo: hatástalan, mégis hat
A placebokat általában gyógyszer-hatékonysági vizsgálatoknál alkalmazzák. A placebo egy kémiailag semleges anyag, kimutatható hatása nincs. Kiszerelése egy valódi gyógyszerpirulához hasonló, de valójában csak cukortabletta. (Manapság már infúzió formájában is létezik.)
A placebokat leggyakrabban az úgynevezett vakkísérleteknél használják a kutatók. E vizsgálatok során a betegek egyik csoportja a kipróbálandó gyógyszert, másik csoportja pedig a placebot kapja, de sem a betegek, sem az eredményeket kiértékelő kutatók nem tudják, hogy ki melyiket. Mivel az érintettek „vakok” a pirulák természetét illetően, ezért nevezték el ezeket a kísérleteket vakpróbának. Terápiás szempontból azok a szerek nevezhetők hatásosnak, amelyeknél a javulási arány nagyobb a gyógyszerrel kezelt csoportban. Ha a két csoport egyforma mértékben gyógyul, az csupán a placebo-hatásnak tudható be, így a vizsgált szert hatástalannak kell nyilvánítani.
A modern tudományos orvoslás kezdetéig szinte valamennyi gyógyszer placebo volt, hiszen a krokodiltrágyának vagy a piócának a hatásmechanizmusát nemigen ismerték a gyógyítók, mégis előszeretettel alkalmazták. És nem hiába. A „kezelések” segítettek a betegeken, amelynek ékes bizonyítéka az a hatalmas tisztelet és megbecsülés volt, amely az egykori felcsereket körülvette. Beteg és orvosa hitt a csodaszerekben, és ez a hit – ha hegyeket nem is mozgatott, egyre alkalmas volt: gyógyított. És gyógyít ma is. E felismerést korunk szakemberei leginkább a lelki betegségek „gyógyszeres” kezelésénél kamatoztatják.
Mielőtt azonban felmerülne valakiben az a gondolat, hogy a placebot alkalmazó orvos netán etikai vétséget követ el, érdemes megjegyezni: az orvos a gyógyításra tett esküt, és ennek érdekében a tudomány valamennyi vívmányát köteles felhasználni. Még akkor is, ha a vívmány hatásmechanizmusa történetesen az emberi hitben gyökeredzik.
Mellékhatásvadászat
Vajon milyen célt szolgálnak a patikaszerek dobozán több sorban feltűntetett rémisztő mellékhatások? Vajon e hosszas felsorolások a betegeket vagy a gyógyszer-forgalmazó cégeket védik?
A patikusok állítják, hogy betegnek és forgalmazónak egyaránt érdeke a széles körű tájékoztatás. Mint mondják, azok a szerek, amelyeknek nincs kimutatható mellékhatásuk, nem gyógyszernek, csupán gyógyhatású készítménynek minősülnek. A tapasztalatok ugyanis azt mutatják, hogy a legtöbb orvosságnak csaknem annyi a kedvezőtlen, mint a kedvező hatása. Lényegében a döntést a beteg kezébe adják, amikor a betegtájékoztatóban feltüntetik a várható mellékhatásokat. Abban az esetben, ha a vásárló nem leli ezt a tájékoztatót, az alkalmazási előírást az orvoshoz juttatják el, melynek alapján ő dönt arról, hogy felírja-e a betegnek a szert, vagy nem.
A mellékhatásokat előre meghatározott sorrendben tűntetik fel a tájékoztatón. Ezt elolvasva a beteg pontosan megtudhatja, hogy az úgynevezett törzskönyvezést megelőző vizsgálatok során milyen nem várt hatások voltak a leggyakoribbak. A mellékhatásokat ugyanis előfordulásuk gyakorisága szerinti sorrendben jelzik.
Manapság világszerte igen sokan vitatják a mellékhatások túlzott mértékű megjelölésének szükségességét. Azzal viszont mindenki egyetért, hogy a betegek korrekt tájékoztatására szükség van. A betegnek azért érdeke, mert ezáltal pontosan tudja, mire számíthat, a forgalmazónak pedig azért, mert így elkerülheti az esetleges kártérítési pereket. Tehát a mellékhatásokat fel kell tűntetni, de hogy mi az a mérték, ami még nem riasztja a vásárlót, ám korrekt információt biztosít, az továbbra is hosszas viták tárgya marad.
Szigeti Ildikó
