Hurrá nyaralunk!

Méghozzá legbelül. A modern kor emberének legalább akkora fejtörést okoz a szabadidő kellemes eltöltése, mint annak megteremtése. Elődeink – minden bizonnyal – néhány hét alatt belerokkannának napjaink élettempójába, mint ahogy mi sem tudnánk hosszú távon „csökkentett üzemmódban működni”. A világ felgyorsulásához az emberek többsége eredményesen alkalmazkodott. Oly annyira, hogy sokan képtelenek lassítani. Még akkor sem sikerül nekik, ha minden feltétel adott a pihenéshez.

A szabadidő kellemes eltöltése, pontosabban annak megtervezése bizony nem egyszerű feladat. A tervezés első és legfontosabb eleme egy kis önismereti tréning. Mindenekelőtt alaposan tisztáznunk kell önmagunkkal, hogy számunkra mit jelent a kellemes időtöltés fogalma. Egy kicsit feledkezzünk meg az utazási irodák reklámjairól, a kollégák úti beszámolójáról, sőt, szeretteink nyári programajánlóját is hanyagoljuk átmenetileg! Senki és semmi mással ne foglalkozzunk, csak magunkkal!

Ha csupán néhány perc erejéig is, de legyünk önző, egoisták! Gondoljuk végig, a közeli vagy a távoli múltban mi okozott igazán kellemes élményt, mi volt az a cselekvés, amelyet gyermeki lelkesedéssel végeztünk, hol volt az a hely, ahol – az időjárástól függetlenül – felhőtlen boldogságot éreztünk. Ennek átgondolása nem olyan könnyű és magától értetődő, mint azt a legtöbben hiszik. Az emberek túlnyomó hányada ugyanis nem ismeri önmagát, így arról sincs konkrét elképzelése, hogy mi a jó számára.

Rohanó mindennapjainkban nincs idő arra, hogy „találkozzunk önmagunkkal”. Márpedig érdemes olykor-olykor időt szakítanunk saját szervezetünk jeleinek „dekódolására”. Erre természetesen nem csupán a nyaralás megtervezésénél van szükség, ám egy kis tudatos nyári tervezgetés amolyan önismereti bemelegítő gyakorlatként is felfogható.

Passzív pihenés vagy aktív bambulás?

A kikapcsolódás fogalma mindenkinek mást jelent. Szerencsére. Képzeljük csak el, mi lenne, ha mindenki ugyanott, ugyanakkor és ugyanúgy próbálna kikapcsolódni… Tehát nem vagyunk egyformák, és ez így van rendjén. Kikapcsolódási formák szerint osztályozva alapvetően két jellemző csoportba sorolhatók az emberek.

Az egyikbe azok tartoznak, akiknek inkább pihenésre, mintsem kikapcsolódásra van szükségük. A fizikai munkát végzők szervezete csak passzív pihenés közepette képes regenerálódni. Számukra még a legkellemesebbnek tűnő erdei séta is szabályos tortúrát jelenthet. A másik csoportba elsősorban azok a „szellemi munkások” tartoznak, akiknek a klamnizógép betétcseréje az egyetlen lehetőség a testmozgásra. Közülük kerülnek ki azok, akik súlyos százezreket sem sajnálnak egy-egy katonai kiképzésre hasonlító táborozásra költeni.

Persze a legtöbben valahol a két szélsőség között félúton helyezkedünk el, de mindannyian besorolhatóak vagyunk a két csoport egyikébe. Hogy melyikbe tartozunk, azt nem csupán a munkánk természete határozza meg. Legalább ilyen fontos szempont a szervezetünk regenerálódási képessége. Van, aki – szerencsés génjeinek köszönhetően – nagyon rövid idő alatt újjá tud születni, egy néhány órás alvás után úgy érzi, mintha kicserélték volna. A jó – és főleg gyors – regenerálódási képességgel rendelkezők bátran választhatnak aktív pihenési formákat, a többiek számára inkább az „édes semmittevés” rövidebb-hosszabb távon történő alkalmazása javasolt.        

Fáradtan nem lehet pihenni!

Talán furcsa, de tény, hogy fáradtan nem lehet pihenni. A kétkedők gondoljanak arra, amikor egy nagyon fárasztó nap éjjelén sehogy sem jött álom a szemükre. E borzasztó dolognak igen egyszerű a magyarázata. Napközben az idegrendszerünk megpróbálja „felvenni a környezetünk tempóját”, vagyis ha sűrűn és nagy intenzitással érkeznek az ingerek, az azokat felfogó sejtjeink is fokozottabb ritmusban dolgoznak. Ez a tempó akkor is megmarad, amikor az impulzus-bombázás csitul, illetve megszűnik, vagyis amikor beszédülünk végre az ágyba. Agyunk éberségi szintje csak lassan, fokozatosan csökken a megfelelő értékre, ezért van az, hogy ebben a túlfáradt állapotban – ahelyett, hogy az igazak álmát aludnánk – a szoba túlsó csücskében manőverező muslica szárnycsapásainak „zaját” figyeljük.

E kis kitérővel remélhetőleg érthető azon tanácsunk, hogy csak kellő mértékű és idejű pihenést követően vágjunk bele a nyaralásba. Ellenkező esetben számolnunk kell azzal, hogy az idilli üdülés kezdete a horrorfilmek által kiváltott érzéseket generál bennünk. Utólag pedig nem fogunk másra emlékezni, csak arra, hogy valamiképp odaértünk, aztán valahova mentünk, aztán valahol valamennyit aludtunk. Amennyiben az utolsó munkanap estéjén útra kelünk, valami hasonló fog történni velünk.

A fizikai hatásoktól (és mellékhatásoktól) függetlenül az előpihenésre más okból is szükség van. Nemcsak testünket, de lelkünket is fel kell készíteni a nyaralásra, az új élmények befogadására. Fáradtan, gondterhelten alkalmatlanok vagyunk az élvezetekre. Legyen szó esztétikai, kulináris vagy bármilyen más élvezetről.

A ráhangolódásra nem csupán az indulás előtt, hanem a „tetthelyen” is időt kell szánnunk. Minél messzebbre utazunk, annál több időre van szükségünk az akklimatizálódáshoz. Csak akkor érezhetjük igazán jól magunkat valahol, ha teljes mértékben átveszszük a „hely és a helyiek ritmusát”. Ez ugyanúgy érvényes a falusi turizmus hódolóira, mint a Távol-Keletre utazókra.

Kis utazás, nagy élmény

A nyaralás megtervezésekor fontos szempont az üdülés hossza. A SZOT-beutalókon szocializálódott harmincon felüliek számára a „nyaralás” csak kéthetes lehet. Ami ennél rövidebb, az kirándulás, ami ennél hosszabb, az már tartós kiküldetés. E beidegződések ellenére manapság igencsak különböző üdülési szokások alakultak ki. A legtöbben még mindig az egy-két hetes változatra esküsznek, de mind jobban nő azoknak a száma, akik évente csak egyszer, ám akkor hosszú időre szabadságolják magukat. Az üdülés, vagy tágabb értelemben a szabadság optimális időtartama egyénenként változó. Fontos annak átgondolása, hogy mi számunkra az ideálisabb: egy nagy, vagy sok kisebb levegő vétellel végigdolgozni az évet. Persze ez az a szempont, amelyet a legkevésbé érvényesíthetünk a nyaralás tervezésekor, hiszen ennek eldöntése általában nem rajtunk múlik.

Ha mégis, inkább a több és rövidebb szabadságot válasszuk. Az egyszeri, ám túlságosan hosszú üdülésnek vagy pihenésnek több kára van, mint haszna. Fáradtan persze gyakorta elképzeljük, amint heteken át kellemes ernyedtségben ülünk a tengerparton.

A valóságban azonban – az úgymond – „normálisan működők” egy idő után megunják a semmittevést. Sőt, az unalom hosszabb idő után idegességgé változik. Hogy ez a váltás mikor következik be, az egyénenként változó. Itt is meghatározó szempont a szervezet regenerálódó képessége. A rövidebb, ámde tartalmasabb nyaralások sokszor tartósabb és mélyebb élményekkel kecsegtetnek, mint a végeláthatatlan utazások. A rétestésztaként elnyújtott szabadság finisére jellemző, hogy – bár magunknak sem valljuk be, de a lelkünk mélyén alig várjuk, hogy visszatérjünk a munkahelyünkre.

Hurrá, maradunk!

Bármilyen meglepő is, egyre többen vannak, akiknek nem az utazás célállomásával, nem is a nyaralás hosszával, hanem önmagával, az üdülés tényével van gondjuk. Ők azok, akiknek pusztán az „…és hová mentek nyaralni?”   kérdés is elég ahhoz, hogy a hideg veríték végigfusson a hátukon. Nyugalom! Nincs okuk az aggodalomra azoknak, akik e sorok olvastán magukra ismernek. A nyaralástól vagy üdüléstől való irtózás olykor valóban fóbiás méreteket is ölthet, ám a „tünetek” azonosítása után sem kell rögtön lélekgyógyászhoz rohanni.

Tudomásul kell venni, hogy a nyaralás nem mindenkinek jelent kikapcsolódást, regenerálódási lehetőséget, illetve örömforrást. Ennek több oka is lehet. A legtöbbször egy-egy korábbi, üdüléssel kapcsolatos, negatív élmény ékelődött be mélyen a tudatunkba és e rossz érzés újbóli elkerülésének érdekében – általában – önkéntelenül kerüljük a hasonló helyzeteket. A legfontosabb, hogy önmagunkkal tisztázzuk, mire is van szükségünk, mivel tudjuk megfáradt testünket és lelkünket a leghatékonyabban „szabadságolni”. Ha úgy gondoljuk, a szívünk mélyén semmi másra nem vágyunk, csak egy kis időtlen otthonlétre, avagy a családi bungaló pázsitszőnyegének a tanulmányozására, igenis, merjünk nemet mondani az utazásra!

Szigeti Ildikó