12.nap, 13.szakasz. Egész éjszakai vakarózás után (nem bogarak, hanem vörös-lilás, viszkető napallergia-foltok a nyakamtól a bokámig, még a ruha alatt is, pedig ott nem érte a nap) nehéz és nyűgös a hajnali felkelés. Annál inkább, mert a talpamra állva kiderül, hogy a jobb lábamnak csak a sarka, a bal lábamnak csak a lábujjai használhatók gyaloglásra.

Mivel minden más területen hatalmas és fájdalmas vízhólyagok nőttek rá az éjjel. A cipőt felhúzni kész kínszenvedés.Nevetséges látvány lehet, ahogy botomra támaszkodva féloldalasan szökdécselve nyargalok az úton mindenkit leelőzve, mivel a „ha már fáj, akkor essünk túl rajta minél előbb” taktikát választva eldöntöttem, hogy ma nagyon gyors leszek, mert így előbb odaérek a következő szállásra, ahol végre megszabadulhatok a bakancsaimtól. Bár az útikönyv 29 km-t írt, jóval túl a harmincon még mindig nem látszik a mai úticél. Már régen elhagytuk a táblát, amely szerint „Hontanas 500 méter”, de mindenhol csak dombok és búzamezők vesznek körül.

Már éppen azon gondolkozom, hogy földhöz vágjam-e a botomat, hátha segít, mikor – mint a mesében – a lábunk alatt hirtelen mély völgy nyílik, és közvetlenül alattunk egy középkori kis falu bukkan fel. Ha egy nagy takarót terítenénk a mezőre, még a templomtorony is nyomtalanul eltűnne alatta, olyan mély a völgy és úgy rejtőzik a mélyén az egész település. A szállásunk egy 700 éves „hospitál”, amelyet az eredeti kőpadlót és falakat megőrizve újítottak fel. A zegzugos épület olyan, mint egy kicsi várkastély. Mivel a faluban nincsen semmiféle bolt, a falu aszszonyai főznek nekünk, vándoroknak királyi vacsorát. Mélyen és nyugodtan alszunk, mivel a „horkolós” ismerősöket nagy ívben elkerülve, a legtávolabbi szobában választottunk magunknak ágyat.

13.nap, 14.szakasz

Ebből a napból egy élményt biztosan nem fogok elfelejteni: miután megmásztunk egy hosszú, alattomos emelkedőt, lakatlan, sivár dombok között gyalogoltunk tovább. Egyetlen nagy kőépület állt az út szélén, mi pedig arrafelé kanyarodtunk, hogy vizet kérjünk kulacsainkba. Ahogy beléptünk az ajtón, egy férfi állt előttünk, és mosolyogva megszólalt olaszul: „Hölgyem, meghívhatom egy igazi olasz cappuccinóra?”   Két hét nomád vándorlás és a keserű spanyol kávé után nem akartunk hinni a fülünknek. Nem viccelt, rövidesen ott gőzölgött az asztalon a Máltai Szeretetszolgálat olasz munkatársa által főzött aromás olasz capuccino.

18.nap, 20.szakasz

Nagyszerű érzés napról-napra látni, ahogy kitolódnak teljesítőképességünk határai. Az útikönyv által ajánlott szakaszokat túllépve, napi 36-40 kilométert gyaloglunk úgy, hogy csak az utolsó 1-1,5 órában érezzük lábainkban az ólmos fáradtságot. Igaz, hogy a szállásra érkezve minden akaraterőnkre szükségünk van, hogy ne vessük le magunkat rögtön az ágyra. Először zuhanyozás (hogy jusson még meleg víz), majd mosás (mivel csak két váltás ruhánk van, még délután ki kell teregetni, hogy az esti pára leszálltáig megszáradjon), aztán élelmiszerbolt-keresés (a zarándokokat onnan lehet felismeri, hogy a rengeteg vízhólyag miatt „civilben” is csámpásan lépkednek), majd vacsora a szabad ég alatt vagy a közös konyhában.

A mai szakasz vége Astorgában lett volna, de a lenyűgöző katedrális és Gaudí palotájának megtekintése után továbbmentünk.

A várost elhagyva egy régi ház falán a következő felirat búcsúztatott minket: „Vándor, gondold meg, mi a fontosabb számodra: a cél? Vagy maga az út: a fák, patakok, völgyek és az emberek…” Már akkor is szöget ütött fejünkbe a gondolat, de még jobban átéreztük a mondanivalóját akkor, amikor megérkeztünk az úticélunkhoz… De ne menjünk a dolgok elébe!

19.nap, 21.szakasz

Azt hittük, hogy a 40 Cş fokos hőségnél nem jöhet rosszabb, de kiderült, hogy érnek még minket meglepetések: a mai szakasz utolsó felében először csak néhány esőcsepp koppant a hátizsákjainkon, majd egy fenyőerdő kellős közepén (ahol nincs hova menekülni)

elkapott minket egy hatalmas zivatar. Az esőkabát csak a felsőtestünket és a hátizsákot védte, ezen kívül mindenünk elázott, majd rövidesen a bakancsok is megadták magukat, és minden lépésnél cuppogott bennük a hideg víz. Úgy éreztük, hogy annak az 5 kilométernek soha sem lesz vége. Hatalmas sárban és süvítő szélben érkeztünk meg Rabanalba, ahol egy régi, de patyolattiszta és szépen felújított kőépületben találtunk szállást, és este már a kandallóban pattogó tűz mellett szárítottuk csuromvizes bakancsainkat és ruháinkat.

21.nap, 23.szakasz

Nálunk dőlt meg minden statisztika: a Camino-t már többször végigjárt spanyol útitársaink hiába bizonygatták, hogy minden útjuk alatt egy, vagy talán két könnyű zivatar fordult csak elő, minket már harmadik napja üldöznek az esőfelhők, abból is a komolyabb méretűek. Ma délig a hideg ellenére úgy tűnt, minden simán fog menni, míg egy meredek hegygerincen elkapott minket a viharos szél és a szakadó eső. A gyalogösvény pillanatok alatt sártengerré vált, de ez még hagyján! Viszont – mivel a pásztorok és teheneik által is naponta használt útról volt szó – a tehénlepények is feláztak, így bokáig tehén….-ba süllyedve tettük meg az utolsó kilométereket.

A szálláson nem volt fűtés, és kevés volt az ágy. Aki nem bírta a tempót és később érkezett, annak a folyosón, a földön jutott csak alvóhely. Mi, szobalakók sem jártunk jobban: a vizes nadrágok párologni kezdtek, és a beléjük ivódott „sár”-nak köszönhetően tömény istállószag terjengett egész éjszaka. Nem volt könnyű elaludni azzal a gondolattal, hogy másnap hajnalban ezeket a nyirkos és büdös ruhákat kell majd magunkra ölteni!

27.nap,   29.szakasz

Megérkeztünk! Itt magasodik előttünk a zarándokok fellegvára, Santiago di Compostela hatalmas katedrálisa. Olyan, mintha hazaérkeznénk: a hatalmas templomhajókban hátizsákos turisták sétálnak, megannyi ismerős, mindenki hangosan üdvözli és átöleli a másikat: „Isten hozott Santiagoban!”. A katedrálisban minden délben misét tartanak az érkező zarándokok tiszteletére. A tömeg elnémul, mikor a főpapok hosszú sora után megjelenik Santiago püspöke. Számomra szokatlan, de nagyon tetszik a ceremónia közvetlen hangulata: a püspök a rövid „hivatalos” szöveg befejeztével közelebb lép a padsorokhoz, leül a számára előkészített díszes székre, majd – mint ahogy egy bölcs öreg mesél az unokáinak – beszélni kezd. Példabeszédének lényege, hogy mindenkit ráébresszen arra, hogy az Út lényege a önmagunkba vetett hit, az egymás iránti segítőkészség és a szeretet. Aki mindezt átéli és megérti, az nemhiába tette meg a többszáz kilométert.

A mise után hosszas búcsúzkodások, cím- és telefonszám cserék. A megérkezés örömébe egyre több szomorúság vegyül. Mindegyikünk most érti meg igazán az Astorgában olvasott felirat mondanivalóját: nem a célba érés, hanem maga az út a fontos, a sok összegyűlt élmény, a világ minden részéről összegyűlt új barátok, a közös vacsorák, az esti beszélgetések…

Másnap autóbuszra szállunk és elkeseredetten nézzük, ahogy egy nap alatt végigszáguldunk azon a szakaszon, amelyet gyalogosan csaknem egy hónapunkba telt megtenni.

Azzal próbáljuk vigasztalni magunkat, hogy milyen jó érzés lesz végre a kopott, elnyűtt ruhák helyett „rendesen” felöltözni.

Epilógus

Lehet, hogy az élménybeszámolóm alapján nem tűnik könnyűnek az út (nem is volt könnyű!), de mindezek ellenére, ha megkérdezed tőlem, hogy végigcsinálnám-e még egyszer a Camino di Santiago-t, gondolkodás nélkül azt felelném, hogy igen!

Dömötör Edit