A játszmaelmélet nem újkeletű dolog, Eric Berne óta sokan ismerik, és sokan szembesültek már saját és mások játszmáival. Pedig ha szabadulunk az újra- és újraismétlődő folyamatokból, az életünk akár boldogabbá is válhat. Lássuk, milyen a családi játszmák.
{idozito3}
Mi a játszma?
Játszma: az emberi kapcsolatokat átszövik az olyan tranzakciók, melyek a résztvevők tudattalan érzelmi igényeit elégítik ki, és lefutásuk megjósolható. A játszmák:
– szigorú szabályokat követnek
– sok apró lépésből, taktikai fogásból épülnek fel
– érzelmi kielégüléssel kecsegtetnek
– mindkét fél győzelemre törekszik
– nem folytathatók, ha bármelyik játékos kiszáll, vagy önkéntesen új szabályt vezet be.
A Magyarországon ma tipikusnak mondható életforma erősen csábít játszmákra mint neurotikus megoldásokra. Az élet nehezítésére vagy akár tönkretételére való belső késztetés lehet erősebb vagy gyengébb. A „kemény játékosok” ritkán képesek önerejükből – terápiás segítség nélkül – felhagyni játszmájukkal. Azok viszont, akik egy másfajta szereposztásban másféle életvitelre is alkalmasak lennének, némi erőfeszítés árán maguk is leállíthatják játszmájukat.
Ehhez három dolog szükséges.
1: ismerniük kell azokat a lépéseket és magatartáselemeket, melyekkel társaikból a jól ismert reakciót kiváltják.
2: nagy önfegyelemmel le kell mondaniuk játszmát produkáló magatartásukról.
3: hosszú türelmi időt kell adniuk családjuknak ahhoz, hogy valóban elfogadják a magatartás-változást. Eközben számtalan külső játszmaprovokációnak kell ellenállniuk.
Lépjünk ki!
Ahhoz, hogy valami megváltozzék bennük, többnyire nem elég a belátás és az elhatározás. Az igazán személyiségünkhöz tartozó tulajdonság nemigen hagyja magát elhallgattatni: a szó használ a legkevésbé. Azok a személyiségvonások, amelyek a játszmákat kialakulni engedik, erős belső – érzelmi – igényt elégítenek ki. Lehetővé teszik bizonyos, veszélyesnek érzett helyzet elkerülését (pl. az intimitásét), megnyugvást hoznak a lelkiismeret számára, távol tartják a változatosságot, a kalandot és minden rettegett bizonytalant.
Mi segíthet? Az ellentétes tapasztalat. Az, ha átéljük, hogy a félt helyzet kibírható, hogy az erőfeszítések lazítása nem jár végzetes következménnyel; ha rádöbbenünk a félelem – néhány – okára. És az a diadalmas érzés, hogy új magatartásunkhoz is találunk partnert: hogy a házastárs is, a gyerekek is képesek olyan dolgokra, amit eddig kétségbe vontunk: hogy nem minden felelősség a miénk, nem minden probléma miránk vár. Aki képes eljutni ilyen élményekhez, bőséges kárpótlást kap elhagyott – önkínzó – örömeiért. Ezekhez a játszmaoldó élményekhez nyújt megvalósítási lehetőséget a következő néhány helyzet.
Mielőtt azonban elkezdenénk ezeket az „edzéseket”, ajánlatos a tervet elmesélni a családnak. Mégpedig saját elhatározásként, nem pedig fenyegetés gyanánt. Együttműködésüket, nem pedig engedélyüket kérjük!
A női játékost inkább hívják és nyafognak neki, a férfi játékost pedig azzal próbálja a család kimozdítani, hogy olyan tárgyakhoz nyúlnak, melyek eddig kizárólag a családfő kezelése alatt álltak.
A játszma oldása
1. Nem tudsz, nem hagynak pihenni?
Nyugágyhelyzet
Választhatunk igazi nyugágyat, kényelmes fotelt vagy egy leheveredésre alkalmas füves területet. Ebben a helyzetben két feltételnek kell teljesülnie: semmittevés és magány. A magány kettős hasznot hoz. Egyrészt gondolkodási lehetőséget nyújt, másrészt csökkenti a valószínűségét annak, hogy a család provokálóan munkát ajánljon fel. A semmittevés mintahelyzetet teremt: felszínre engedi azt a feszültséget, amit a tétlenség okoz.
Ülj le nyugodtan, ne riadj meg, hogy gondolataid újra meg újra valamiféle tennivaló körül gyülekeznek. Igyekezz felállás nélkül kibírni a kiszabott (kezdetben mondjuk félórányi) időt. Ha ez túlságosan nehezedre esik, tegyél magad mellé papírt, ceruzát, és írd le a gondolatban felmerülő munkákat. Üldögélés közben nézegesd a felhőket, a fákat vagy az utcai forgalmat.
Ha bárki megzavar, ne higgy a fülednek, ne bújj ki a tétlenség nehéz feladata alól. Ne hidd el, hogy valóban nem tudják megoldani, amiről panaszkodnak, vagy hogy halaszthatatlan lenne a dolog.
Nyolc-tíz sikeres alkalom elegendő, hogy elfogadják a helyzetet. Nagyon fontos, hogy sikeres legyen a félórányi kikapcsolódás, mert ha a játékos csak egyszer is hagyja magát kimozdítani a székből, hitele elvész – a család joggal gondolja, hogy csak nagyobb erejű provokációra van szükség, és célt ér.
A női játékost inkább hívják és nyafognak neki, a férfi játékost pedig azzal próbálja a család kimozdítani szokatlan helyzetéből, hogy olyan munkába fognak, olyan tárgyakhoz nyúlnak, melyek eddig kizárólag a családfő kezelése alatt álltak. Ezeket a munkára csábító, beleszólásra kísértő eseményeket nem könnyű tétlenül elviselni. Az első lépés: kívül és ülve maradni.
Ebből fakad a második „feladat”: gondold végig – esetleg írd is le –, milyen aggályok, félelmek születnek az agyadban, és hasznos következtetésre bukkanhatsz. Például: „A férjemnek fogalma sincs, mennyi cukorral szereti Öcsi a kakaót.” – Következtetés: „Eddig azt hittem, csak én tudom teljesíteni a gyerekek kéréseit” stb.
Minden hasonló gondolat megérdemli az elemzést. Nem lehet ugyanis megszabadulni a terhektől, ha nem azonosítjuk őket. Ezek a gondolatok jól mutatják, mely területeket uraltak eddig. „Más szavakkal: mi nyomta eddig kizárólag a te válladat.
Nyugágyból szemlélve a család boldogulását, kirajzolódnak a féltve őrzött „fennhatósági területek”. Ettől a felismeréstől még senkinek sem könnyebb a szíve. Előbb-utóbb azonban felbukkan egy kérdés, ami az első megkönnyebbülést hozhatja: „Mi baj történhet, ha nem vagyok ott?” Fejünkben gyakran meglehetősen messzire vezető gondolatsor születik.
Hasznos dolog ezeket a válaszokat is felírni. Például:
Ha a férjem nem tudja, mennyi cukorral szereti Öcsi a kakaót…”
– túlcukrozza, Öcsi pedig így nem issza meg, és nincs több tej itthon → rossz érzés, hogy mindig mindenből kevés van itthon (miért?);
– fáj a szívem, ha bármi elpocsékolódik;
– rossz érzés hallgatni a gyerek nyafogását, olyan, mintha mindig nekem kellene segítenem rajta;
– a férjem türelmetlen lesz, ha Öcsi finnyáskodik → nem szeretem, ha veszekszik a gyerekkel → az jut eszembe, hogy mindig ő győz, mert ő a „családfő” → magamat sem tudom megvédeni az erőszakosságától stb.
Ezek a válaszok, a hozzájuk fűződő ezerféle érzelemmel jelzik, hogy honnan várjuk a veszélyt. De ha magunkban tisztázzuk a legnagyobbnak vélt veszélyt, a védekező vagy támadó késztetés is csökken. Próbáld ki! Hamarosan kialakítható három csoport, amelyekbe a fenyegető tennivalók sorolhatók:
1. Nem az én dolgom: ő (ők) majd elintézi(k). Ha nem megy simán a dolog, következményét akkor is kibírom.
2. Meg kell beszélnünk: úgy emlékszem, ezt még sohasem magyaráztam el, sosem mutattam meg – tisztességgel át kell adni a „receptet”.
Ez kezdetben sok jó ürügyet elfedhet: bizalmatlanságot, beleszólási vágyat, túlzott féltést. De ha tartod magad ahhoz az elvhez, hogy átmeneti beavatkozása tényleg a munka átadását szolgálja, akkor nincs veszély.
3. Maradjon az én dolgom: „mert ez így természetes, mert én vagyok a családban a nő/férfi; mert ehhez én értek jobban; mert ekkora gyereknek minden szülő segít még, én is megtehetem stb.
Valószínűleg ebbe a csoportba is belekerülnek kezdetben olyan tennivalók, amelyeket inkább a féltés, mint a szükség ír elő, de lassanként – ahogy nő az önismeret, a belátás – ezek is megszűnhetnek.
A nyugágyhelyzet sikeres gyakorlásából háromféle tapasztalat születhet:
– A család elfogad téged a „nyugágyban”; nem zaklatnak már közben szüntelen kérdéseikkel, kéréseikkel, kihívó ügyetlenkedéssel, bosszantásokkal.
– Te – talán életedben először – rendszeresen kibírsz egy-egy órai tétlenséget, vagyis megbarátkozol önmagaddal, mint hasznot éppen nem hozó lénnyel is.
– Felismered a régi szereposztás néhány okát, mozgatórugóját és saját részességedet ebben.
Ezután érdemes megbarátkozni egy nehezebb helyzettel.
2. Mindent irányítanál?
A közös pihenés
Az örömtiltó játékosok számára ez a helyzet is teljesen ismeretlen. Eddig nyaralás közben is csak sürögtek-forogtak, igazgatták a gyerekeket, főztek stb. A közös pihenés ugyanolyan mértékben újdonság a számukra, mint a magányos pihenés. A nagy próbatétel itt nem más, mint az irányító szerep visszautasítása. Ki kell bírni például, hogy a gyerek nem a legrövidebb úton jut el egy-egy játék vagy feladat „megoldásához” (többször leborul az épített kockatorony, sok próbálkozásba telik, míg összeáll egy kirakós kép, stb.) Javaslat- és igazságtevés nélkül végig kell hallgatni vitáját testvérével. El kell tűrni, hogy a másik szülő szigorúbb vagy enyhébb mércét állít, de ha valóban eljutsz már a felismerésig, hogy „Nem minden az én dolgom”, hamarosan változik a család is. A viták egyre kevésbé neked szóló üzenetek.
Több gyerekjátszma is értelmét veszíti: azzal a szülővel, aki képes kívül maradni a nem rá tartozó helyzeteken, többé nem lehet „Melyikőtök az erősebb?”-et, „Nem is én voltam!”-ot vagy „Én nem tudok…”-ot játszani! Ezek a játszmák a szülő feltétlen beavatkozására épülnek.
A Közös pihenés célja az a tapasztalat, hogy „nincs nagy baj, ha valamit nem én szabályozok; sőt az is kibírható, ha senki sem szabályoz. A többiek kapcsolatáért, boldogulásáért nem elsősorban én vagyok a felelős. Ezt az érzést persze senki sem képes minden helyzetben átélni, és nem is kell. A cél a mértéktelen beavatkozás megszüntetése. Nagy fejlődést jelent, ha már kibírod, hogy nem szólsz rá a fiadra, amikor a játszótéren meg akar küzdeni az igazáért; ha lányodat elengeded olyan ruha-összeállításban, ami csak neki tetszik; ha az eltört bögrét felsöpörteted a gyerekkel és nem büntetsz érte.
Ebben a fejlődésben komoly segítő lehet Gordon módszere, aki az én-üzenetekkel arra tanít, hogyan fogalmazhatjuk meg saját érzéseinket és igényeinket: mi az, ami zavar, mitől félek, mit érzek felháborítónak, mire lenne szükségem, mi miatt szégyenkezem. Ha önmagunk előtt már vállaltuk ezeket az érzéseket és igényeket, könnyebb lesz elmondani őket gyerekeinknek, házastársunknak, barátainknak. Az én-üzenet hozzásegít ahhoz, hogy hangunkban már kevesebb legyen a harag vagy a pánik, de több a megértéskérés. A környezet ezt valóban nagyobb megértéssel fogadja.
3. Minden csak együtt megy?
Egy kis függetlenség
Ez a helyzet már „haladóknak” való, de aki végigcsinálta és családjával elfogadtatta a nyugágyhelyzetet, kibírta a közös pihenést, és tapasztalta saját nélkülözhetőségét, bátran nekivághat ennek a helyzetnek is. Itt persze nemcsak a hagyományos előítéletekkel és a család gyanakvó idegenkedésével kell számolni, hanem kinek-kinek saját félelmeivel is: Mit kezdjek magammal?.
PRÓBÁLD MEG:
szervezz olyan programot saját magad számára, ami örömet okoz.
– Ez lehet egy olyan rokon meglátogatása, akinek a család többi tagjához nem sok köze van, de „én tulajdonképpen szeretem…, nem is tudom, miért nem jártam nála, amióta férjhez mentem/megnősültem…”
– Hívd fel régi, kedvenc osztálytársadat, és tölts nála egy estét vagy délutánt.
– Iratkozz be egy olyan klubba vagy tanfolyamra, ahol eddig titkolt hobbidat kitanulhatod.
– Menj el egyszer munka után ruhát, lemezt vásárolni magadnak.
– Tegyél félre magadnak „zsebpénzt” – bármilyen keveset, de rendszeresen.
– Menj el moziba valakivel, aki nem családtag, hanem barát. Itt persze annak a legnehezebb a dolga, akinek házastársa féltékeny minden házon kívül töltött percre. De a legféltékenyebb természetű társ is, ha szeretetet kap, meggyőzhető, hogy nem „ellene megy a játék”.
Az, hogy nem vagyok pótolhatatlan, kezdetben félelemérzést kelthet. Később már megkönnyebbüléssel jár. A családot nem az tartja egybe, hogy közös a börtönük, hanem hogy szívesen jönnek haza – egymáshoz.
