A szüleinkkel való kapcsolat egész életünket, életfilozófiánkat meghatározza, mégpedig általában sokkal kevésbé tudatosan, mint gondolnánk. Villing Zsuzsa kineziológussal arról beszélgettünk, mit is kezdjünk felmenőink örökségével. {idozito4}
Mi választjuk meg a szüleinket
Mi mindent határozhat meg a szüleinkkel való kapcsolatunk?
Életünk legfontosabb kapcsolata a mama és a papa. Születésünk előtt mi választjuk ki a szüleinket, ezzel azonban nehéz szembesülni, egyáltalán elhinni, ha közben komoly problémánk van valamelyikükkel. A Hellinger-féle családállítás szerint, ha megtagadjuk valamelyik szülőnket, akkor megtagadjuk az arról az oldalról jövő, tehát a női vagy a férfi oldal energiáját.
A szülő-gyerek kapcsolat olyan erős, hogy ha a világ túlsó felére utazunk el, akkor sem tudunk kilépni belőle. Mintha egy láthatatlan szál kötne össze minket, éppen azért, mert valamit meg kell belőle tanulnunk. Ha elmenekülünk, akkor lehet, hogy a napi, csip-csup vitákat elkerüljük, de marad a fájdalom és a hiányérzet, hiszen a bennünk élő belső gyermek arra vágyik, hogy a mama meg a papa szeresse. Sokan harminc felett is azon bánkódnak, hogy nem szerették őket eléggé. Az állandó vádaskodás helyett a hőn áhított szeretetet már adjuk meg magunknak mi. Fontos tudnunk, hogy nem véletlenül választottuk ezt a szülőpárt. Hálával köszönjük meg, ami támogat és visz előre, azt, amit viszont érzékelünk, hogy nem jó nekünk, azt engedjük el.
Ezeket a hiányokat tehát lehet még később pótolni?
Igen, abszolút lehet pótolni. Hellinger szerint, ha semmi mást nem tudunk tenni, csak a tiszteletet megadni azért, hogy létezünk, máris sokat tettünk. A lényeg, hogy ne hibáztassuk az előző generációt. Ha mi le tudjuk az adott gondot tenni, akkor már nem adjuk tovább a következő generációnak.
Van olyan időszak, ami különösen fontos?
Az, hogy a jelenben hogyan élem az életem, attól függ, hogy mit szívtam magamba az anyatejjel, és úgy nagyjából hatéves koromig mit láttam a körülöttem lévő közegben: a szüleim hogy viszonyultak a munkához, a szerelemhez, a barátságokhoz – egyáltalán mit gondoltak az életről. Ez annyira meghatározó, hogy ennek megfelelően fogjuk élni az életünket.
És a mozaikcsaládok helyzete hogy alakul?
Ott elég kusza helyzetek tudnak kialakulni. Mindig az a kérdés, hogy a válás ellenére a szülők mennyire tudják felelősségteljesen kezelni a helyzetet, és mennyire tudják továbbra is kettőjük közös gyerekekeként tekinteni a gyereket. Ha sikerül túljutni a konfliktusokon, és a gyerek érzi, hogy támaszkodhat a szüleire, akkor ő is jobban viseli a helyzetet.
Figyeljünk és módosítsunk!
Mikor jöhetnek elő a rossz minták?
A hétköznapi életben szinte észrevétlenül működnek a családi minták (míg nem tudatosítom őket), de stresszhelyzetben automata üzemmódba kapcsolunk és egy meglévő mintát követünk, ami a támadás vagy védekezés illetve a teljes lefagyás állapotáig terjedhet, hiszen ilyenkor csak reagálni tudunk. Fontos az is, hogy el tudjam fogadni, ha valaki másként működik, mint én. Ez már a viselkedésgenetika területe. Általában azt várjuk el, hogy a másik is ugyanúgy működjön, holott neki egészen más élettapasztalata, múltja, rendszere van, és nyilván nem ugyanúgy fog reagálni. Ebből hatalmas konfliktusok származnak munkahelyen, párkapcsolatban, testvérek között, de akár szülő-gyerek viszonyban is.
Amikor feltárunk egy problémát, elkezdünk egy oldást, visszamegyünk egy adott korba, ahol egy trauma ért. Megtaláljuk, hogy abban az adott pillanatban miért nem tudtam kezelni a helyzetet, és ez most a jelenben hogyan köszön vissza. Ebben a feltárásban azt is megnézzük, hogy kivel függ még össze ez az ügy, és általában előkerül valamelyik szülő.
Nekünk kell tehát észrevenni, hogy rossz minta alapján cselekszünk?
Elég egyértelművé válik a dolog, ha megvizsgáljuk a családi mintákat. Gyakori jelenség például, hogy harmincas, értelmes, szép nőnek nem jön össze a párkapcsolat. Mi lehet e mögött? Gyakran kiderül, hogy állandóan azt hallotta a mamájától, hogy a férfiak csak kihasználják a nőket. Ilyenkor az anya a saját rossz élettapasztalatát oltja bele a lányba. Hiába jön egy férfi, akivel alakul egy jónak tűnő kapcsolat, a lány elkezd úgy viselkedni, olyan helyzeteket teremt, amiben szinte elmarja magától a hőn áhított férfit. Ha egy kicsit tudatosan kezelem ezeket a dolgokat, tudok változtatni. Ha jön egy gödör és beleesek, majd dühöngök, az elsőre rendben van. De ezt nem kell mindig így csinálnom, nem kell mindig beleesnem. Ha azt gondolom, hogy tudom, hogy jön a gödör, és nem akarok beleesni – mit is kell csinálnom? Másodszorra már könnyebben jövök ki, aztán már ki is tudom kerülni. Ha utánajárunk a visszatérő problémáknak, akkor ki lehet jönni a rossz mintákból.
Ha észreveszek egy ilyen visszatérő mintát, mennyire valószínű, hogy az a szülőktől származik?
Általában onnan származik. Nagyon nagy változások következtek be, például a nők helyzetében is, de közben az előző generációk mintái is ott vannak még bennünk. Ezek fontos és tisztázandó alapkérdések. Ilyen például a bőség kérdése is! Mennyire engedjük meg magunknak a gazdagságot, bőséget? Egy néhány nemzedékkel ezelőtti, múltbeli rossz tapasztalathoz kell sokszor visszamenni, és azt megnézni, oldani.
Minden a szeretet körül forog, minden arról szól, hogy szeretve legyünk.
Szülői örökségek
Miért lehetnek ránk ekkora hatással a szüleink, és miért idegződnek be ennyire a tőlük hozott minták?
Minden a szeretetről és elfogadásról szól, hiszen ők az első számú tekintély számunkra, és ha elfogadjuk őket, akkor mindenestül elfogadjuk azokat a hitrendszereket is, amelyeket átadtak nekünk.
A szeretet a lényeg?
A szüleinkkel való problémák általában abból erednek, hogy nem tudjuk őket elengedni, vagy ők nem tudnak minket elengedni, illetve egy antagonisztikus, állandó harc van köztünk. Minden a szeretet körül forog, minden arról szól, hogy szeretve legyünk. Amíg gyerekek vagyunk, próbáljuk ezt kiharcolni, és ebből adódnak a konfliktusok. Vagy túlságosan függünk a szülőktől, nem tudunk róluk leválni. És persze a testvérek harca is a családon belüli konfliktusok jelentős forrása. Minden visszavezethető oda, hogy milyen viszonyban vagyok magammal. Ha magammal rendben vagyok, akkor sokkal könnyebben el tudok fogadni helyzeteket, egyensúlytalanságokat, és nem a külvilágtól várom a választ. A kineziológia lényege sem a szituáció megváltoztatása, hanem a fájdalmas, félelemkeltő érzelmek feloldása. Így egy adott szituációhoz már nem negatív, hanem pozitív érzelmek, érzések kötődhetnek.
A külsőnket is a szüleinktől örököljük…
Arcunk bal oldala az anyai mintákat tükrözi– ez a jobb agyféltekével van kapcsolatban, a jobb pedig az apait. Általában a jobb az, ami a külvilággal való kapcsolatot meghatározza. A párkapcsolatok többségében két különböző ember kerül össze – és ezek a különbségek egy idő után, amikor már múlik a szerelem, elkezdik idegesíteni a másikat. A két különböző hitrendszer látszik a gyereken is, és minél nagyobb az eltérés, annál valószínűbben okoz hangulatingadozást. Attól függően, hogy melyik agyfélteke a domináns, annak megfelelően fogok viselkedni. Kis tanulással jól feldolgozható, hogy melyik oldaltól mit kapok, mit akarok kivetíteni a világnak, és ez az ingadozás is megoldható, kezelhető, persze akkor, ha nem vagyok stresszben.
Vannak olyan tipikus dolgok, amelyeket egy anya vagy egy apa ad át?
Sokan és sokféleképpen kaptak pozitív mintát, de mi általában a problémás esetekkel találkozunk. Például nagy jelentősége van annak, hogy egy anya hogy adja át a menstruációhoz való viszonyát. Ezt úgy kéne leírnia, mint a nőiség csodáját, ehhez képest nagyon sokan valami szörnyűségként jellemzik. Ilyenkor általában a lánynak is nagyon fájdalmas lesz a menstruáció, és nem csodaként éli meg. Hasonló, női vonalon átadott dolog például a szoptatás kérdése is. Itt is nagy jelentősége van annak, hogy a környezetben lévő nők milyen példával járnak elől. Apai vonalon nagyon fontos, hogy amikor kiderült, hogy jön a baba, akkor mit gondolt az apuka: hogy csak fiam lehet, vagy, hogy mindegy, csak egészséges legyen. Lányok, akiket fiúnak vártak, akár egész életükben komoly megfelelési kényszerrel küzdhetnek. De ha el is fogadja az apa, hogy lánya van, az sem mindegy, hogy megélheti a kislány, hogy apuka „királylánya.” A serdülőkorban pedig nagyon fontos dolgok dőlnek el a nőiséggel kapcsolatban, és itt nagyon fontos, hogy mennyire kapunk támogatást az apukánktól. Egy-egy megjegyzés, amit nem is bántónak szánt, nagyon nagy károkat okozhat, aláássa az önbizalmunkat. Ezt az önbizalomhiányt később nagyon nehéz elengedni. Ráadásul az apa egy férfiminta is: nagyon gyakori, hogy a nők párválasztásánál előkerül az apaminta – ha valami nincs rendezve vele, vagy ha egy gyenge, például iszákos apaképe van, gyakran ugyanezt a helyzetet vonzza be a lány. Ugyanígy a jó mintát is követjük: a lényeg, hogy a gyerek minél nyitottabb legyen a világra, biztonságban érezze magát, és megkapja mind az anyai, mind az apai mintákat. Így sem biztosíthatjuk, hogy ne legyenek problémái, de könnyebben tudja majd őket kezelni.
Elképesztő felelősség gyereket vállalni…
Minden problémát nem lehet kivédeni. Én például nagyon sokáig otthon voltam a gyerekeimmel, minden nagyon kerek volt. Én egyke voltam, és a szüleimnek nem volt lehetősége arra, hogy ennyi odafigyelést adjanak nekem. De, amikor a lányaim már nagyobbak voltak, akkor néha elhangzott, hogy jobb lett volna, ha nem vagyok mindig otthon. Én is ekkor jöttem rá, hogy nincs tökéletes megoldás. De ezzel együtt azt gondolom, hogy ma már nagyon jó szakirodalmakat lehet találni, például Vekerdy vagy Ranschburg munkáiból sokat tanulhatunk. Egy pici tudatossággal és kevesebb görcsöléssel sok dolog ösztönösen jön, hiszen sok mindent a szüleinktől is megkaptunk. Alapvetően az egész életünknek az a feladata, hogy magunkat minél jobban megismerjük, és minden, amit magunkban rendbe teszünk, az a generációs vonalon oda-vissza hat. Így azt már nem adjuk tovább. Persze ez nem azt jelenti, hogy a gyerekünknek nem lesz problémája, de legalább a generációkon át hordozott problémahalmaz egy részét már elengedtük.
Hogy vegyük észre, hogy foglalkoznunk kellene szülői örökségeinkkel?
Előfordul, hogy egyes szituációkban sokkal éretlenebbül viselkedünk, mint az a valós korunknak megfelelő lenne. A kiskorunkban ért traumák, amik nem oldódtak fel, blokként vannak jelen a testünkben. Egy stresszhelyzetben ez kerül elő, oda ugrunk vissza, és rögtön gyerekként viselkedünk. Mindenkiben vannak ilyen bekapcsoló gombok, ezeket kell megkeresni, hogy honnan is jelezhetnek a múltból, milyen esemény van mögöttük? Ha ez megtörténik, utána át kell gondolni a helyzetet, hogy legközelebb másként reagáljak. Erre számtalan technika van: akár fel lehet írni, pontosan leírva, hogy hogyan működöm ilyenkor, és hogyan szeretnék működni, meditálni, vizualizálni is lehet, kitáncolni magamból, kirajzolni és persze szakemberhez is fordulhatunk.
Szöveg: Kovács Valéria
