Miért bántjuk egymást az online világban?

online2l

Egymásnak eső posztolók és kommentelők, csoportokból kizárt szakemberek, sértések és fenyegetések, lekicsinylő, rosszindulatú nyelvezet. Az internet tényleg a legrosszabbat hozza ki belőlünk?

Szült-e, aki császármetszéssel hozta világra babáját? Hibás-e, aki devizahitelt vett fel? Az egészségét semmibe veszi az, aki laktózt és glutént fogyaszt, vagy éppen az tesz kárt magában, aki ezeket elhagyja? Csak néhány azok közül a témák közül, amelyek kapcsán agresszív kirohanásokig jut a párbeszéd az internetes felületeken. De vajon miért bántjuk egymást?
A hazai nagyobb internetes oldalak indulásakor a szerkesztőségekben előfordult, hogy külön embert vettek fel arra, hogy a fórumokon a beszélgetéseket beindítsák, feltartsák. Erre ma már biztosan nincs szükség. A modern ember megtalálta azt a helyet, ahol akár arccal, akár arctalanul, minden elé kerülő témában véleményt nyilváníthat, és ezt bizony meg is teszi. Nagyon gyakori eset manapság, hogy olyan dolgokról írja le valaki határozott elképzelését, amiről egyébként semmilyen ismerettel nem rendelkezik. A beszélgetések sokszor egészen eldurvulnak, mindenki nagyon határozott képet alkot arról, hogy a többi kommentelőnek mit kéne tennie, és miért rossz, amit tesz. Az online agresszió vajon megállítható?

A kirohanások a szolidaritást támogatják?
Furcsa elméletnek hangzik, de ha belegondolunk, igaz: minden csoportnak vannak bizonyos alapelvei, ezek megszegése pedig a csoport szabályai ellen való fellépésre utal. Éppen ezért, ha dühünket fejezzük ki a határt átlépőkkel, másként gondolkodókkal, netán cselekvőkkel szemben, azzal a közösséghez tartozásunkat igyekszünk igazolni. A reakciók számát persze a különféle médiavállalatok, online platformok is igyekeznek növelni, hiszen így nagyobb nézettségre, több kattintásra tehetnek szert, valamint jobban kötődő követőkre. Ezekből születnek a megosztó témák gyakori megjelenései, a kattintásvadász címadások.
A lényeg tehát: ha dühös vagy, az én táboromba tartozol. A közös reakció által köteléket formálunk, hogy legyőzzünk egy krízist, ami valójában nem is létezik, de ha mégis, szinte biztos, hogy mértéke nem indokol ilyen kirohanásokat. Újabb és újabb témákat és problémákat hozunk létre és vetünk fel, hogy szövetségeseket találjunk a velük való szembenézésre – míg végül a csoporthoz tartozásunkat is éppen az ezekről a kérdésekről alkotott véleményünk határozza majd meg. A veszély érzésének kivetítése ráadásul arra is ráveszi az embereket, hogy aktívan részt vegyenek a párbeszédben, információt osszanak meg magukról. Aki egyetért veled, az a te csapatodba tartozik, de az, aki az adott témában nem ért egyet, vagy akár csak érveket kér, és nem a vakhitet választja, azt sugallja, hogy a csoporthoz tartozáshoz feltételeket szab, és így máris nem jó szövetséges. Sokszor egyes témák felvetése nem több, mint annak tesztelése, hogy ki is van igazán a mi oldalunkon. Ha megfelelő intenzitású haragot mutat valaki, akkor tudom: az én csoportomba tartozik. Ha nem, akkor talán ideje megkérdőjelezni, hova is tartozik igazán.

De miért kellenek a csoportok?
Az emberi viselkedés és gondolkodásmód sokezer éves folyamat eredménye, létrejöttét környezeti és szelekciós hatások irányították. Az emberiség jól teljesít a krízisek túlélésében, mégpedig azért, mert már régóta csináljuk, és arra is rájöttünk, hogy a kulcs a kooperáció.

Fontos a csoporthoz tartozás mindenkinek: a szociális, társadalmi kérdésekben érzett fájdalom az agy fájdalomközpontjában ugyanúgy megjelenik, mint ahol a fizikai fájdalom. Egyszerűbben szólva a kiközösítés éppen úgy fáj, mint ha megégetjük magunkat. Ugyanez igaz az örömérzetre is: a társadalmi forrásból származó jó érzésre ugyanúgy reagálunk, mint a fizikai élvezetre. Agyunknak ugyanaz a területe aktiválódik, amikor édességet eszünk, nyerünk a lottón, vagy azt halljuk, mások szeretnek minket. Egyes kutatók szerint a szociális kötődésért felelős agyi működésünk szoros összeköttetésben van a fájdalom- és örömérzetünk működésével, ezért is igyekszünk mindenáron kapcsolatokat építeni, és elkerülni az izolációt.
Egy elmélet szerint ráadásul az agyunk éppen annak hatására formálódott, hogy egymással kapcsolatba kerülhessünk, és hogy a közös munka és gondolkodás képességeit javíthassuk. Bárhogy is: egyértelmű, hogy az ember nagyon mélyről gyökerezően szociális lény, és amikor külső fenyegetés érkezik, a csoportszolidaritás megerősödik.

online1nBajt okozó technológia?
Természetesen mai világunk nagyon sokban különbözik attól, amelyben őseinknek kellett boldogulniuk. A technológiai vívmányok sok tekintetben felszabadítottak minket egy sor probléma alól, amelyekkel őseinknek kellett megbirkózniuk, ez azonban nem jelenti azt, hogy az agyunk is másképp működne. Mivel arra fejlődtünk ki, hogy halálos veszélyekkel birkózzunk meg közösen, ha nincsenek ilyenek, akkor létrehozzuk, kitaláljuk őket.
Legalább két oka van annak, hogy miért is alkotunk teljesen mindennapi dolgokból komoly konfliktusforrást. Egyrészt azért, mert nem kényelemre alkottak minket, hanem stressz és konfliktusok kezelésére. Másrészt mert alapvető ösztönünk, hogy egy csoport jó tagjai legyünk. Vagyis egyszerűen konfliktusra vágyunk, majd pedig arra, hogy szövetségeseink legyenek a konfliktus megoldásában. A düh, az online agresszió kultúrája éppen ezeket a vágyakat elégíti ki. Ezért vagyunk képesek a hétköznapi vélemény- vagy életmódkülönbségekből valódinak tűnő, vérre menő konfliktusokat létrehozni, és szinte valódi küzdelmet folytatni miattuk.
Érdekes, hogy ahogy világunk egyre biztonságosabbá vált, az elképzelésünk, hogy mi jelenthet számunkra veszélyt, megváltozott, ma már a szóbeli erőszakot is szinte egyenértékűnek tekintjük a fizikai erőszakkal. Ahogy a modern világ vívmányaival együtt élünk, minden kis eltérésre sokkal jobban felfigyelünk, és fenyegetve érezzük általa világunkat és magunkat is. Ha nincs valódi fenyegetés, létrehozzuk, és minden energiánkkal beleállunk, hogy legyőzzük, csoportot alkotunk, összefogunk és kiközösítünk. Ráadásul az online felületeken ezt sokszor arctalanul is megtehetjük, de szembenéznünk semmiképpen nem kell azzal, akivel ellentétbe kerülünk, ezért könnyebben is engedjük rá agresszivitásunkat, hiszen ebben nem gátolnak meg azok az elvek, amelyek mentén jó modorra tanítottak minket. Az online térben gyakran eltűnik az empátia, a rokonszenv és marad a nyers véleménynyilvánítás, akár erőszakos nyelvezettel.

Ne legyél agresszív!
• Ha vitába keveredsz valamelyik online felületen, mindig gondold át az adott téma súlyát, és annak megfelelően reagálj. A két fehérjeturmix közötti különbség biztosan nem ér meg komoly sértéseket.
• Ha különösen negatív beszélgetésben találod magad, a legjobb, ha egyszerűen kilépsz.
• Ne feledd, a tudás általában a szakértőknél van, és nem feltétlenül ők a leghangosabbak a beszélgetésekben!