Mi lett veled Almássy Zsuzsi?

Almássy Zsuzsi (ma már Zsuzsa) a 60-as évek közepétől több mint nyolc éven át, a magyar és a nemzetközi női műkorcsolya kiemelkedő versenyzője és meghatározó alakja volt. Korcsolyadöntőit együtt nézték, szurkolták végig itthon a családok. Rendkívüli népszerűségét nemcsak eredményei, hanem életteli kisugárzása is okozta.

 

Három olimpián indult. Utolsó olimpiáján, 1972-ben ő vitte a magyar zászlót. Itt érte el egyik legnagyszerűbb eredményét, az ötödik helyet. Szerzett világbajnoki bronzérmet, európai ezüstérmet és összesen hétszer volt országos bajnok. Ő a megformálója a híres malom-elemnek, ami azóta „kötelező tananyag” lett. Életét még mindig betölti a korcsolya. Talán, mint Székely Éva a víztől, Zsuzsa ugyanígy a jégtől nem tudott elszakadni. Ugyan már csak edzőként, de a mai napig állandó kapcsolatban van a jéggel. Sugárzó, kedves egyéniségéből semmit sem vesztett. Mosolyogva, közvetlen hangon idézi múltját, mesél mindennapjairól.

 

Hogyan kezdődött a korcsolya iránti vonzalmad?

Három éves koromban kezdtem el korcsolyázni. Nagyon eleven, izgő-mozgó gyerek voltam. Édesanyám ebben az időszakban asztmás volt, sokat kellett szabad levegőn lennie, ezért mindkettőnk érdekében levitt a korcsolyapályára. Én sokat mozogtam, roszszalkodtam. Ő pedig hűségesen ott állt a palánknál. Néha, ha nem voltam elég szorgalmas, megszorította a karomat. Első perctől nagyon szerettem korcsolyázni, az edzők felfigyeltek rám. Versenyezni 1953-ban kezdtem el. 9-10 évesen ifjúsági bajnok voltam. 1963-ban volt egy verseny Budapesten, de fiatal korom miatt csak a bemutatón futhattam. Nagyon jól sikerült. Ekkor figyelt fel rám először Vitray Tamás, aki aztán később - a nagy versenyeimen - nagyon sokat segített, szurkolt nekem.

 

Ki volt az edződ?

Itthon dr. Nagy László (a nyolcszoros országos és kétszeres Európa-bajnok, a Nagy testvérpár fiú tagja) volt az edzőm. Akkoriban még nagymértékben, mintegy 60 százalékban számítottak a korcsolyaversenyeken az úgynevezett iskolagyakorlatok, és csak 40 százalékban a szabadkorcsolyázás. Ezek rendkívül nehéz alapelemek, amelyeket egy lábon kellett kivitelezni, egy nyomvonalon.

 

Mikor volt az első komoly versenyed?

1964-ben az innsbrucki olimpián. Itt 13 évesen 16. lettem. Később, 1968-ban a grenoble-i olimpián 6. és 1972-ben Szapporóban az 5. helyet sikerült megszereznem. 1972-ben hagytam abba az amatőr versenyzést. Közben voltam világbajnoki bronzérmes 1970-ben, majd 1971-ben Európa-bajnoki ezüstérmes.

 

Mennyi munka volt szép eredményeid mögött?

Nagyon sok. Naponta 6-7 órán át a kötelező iskolagyakorlatokat gyakoroltuk, és csak egy órányi idő maradt a szabadgyakorlatra. Rendkívül fárasztó volt. Akkoriban külön rövid program nem volt. Közben persze iskolába is jártam, a Fazekas Mihály Gimnáziumba.

 

Mi történt miután befejezted a versenyzést?

1972-ben fejeztem be a korcsolyát. Utána kimentem Amerikába a Metro-Goldwin-Mayer stúdió jégrevüjébe két évre. Emellett kijártam egy koreográfiai iskolát is. A koreográfia mindig nagyon érdekelt. Ezután nem sokkal férjhez mentem, megszülettek ikerlányaim, és Svájcban telepedtünk le.

 

Nem hiányzott a jég?

Sosem szakadtam el a jégtől igazán. A svájci formációs korcsolya csapat, (ez a sportág Magyarországon csak most kezd népszerű lenni) edzője lettem. A lányaim is formációban korcsolyáznak, de nem úgy versenyszerűen, ahogyan én csináltam.

 

Nem akartad, hogy hozzád hasonlóan élsportolók legyenek?

Nem, szándékosan nem akartam, hogy az egész fiatalságukat feláldozzák a sport miatt, ahogyan én csináltam. Előbb említettem, hogy nagyon fárasztó volt. Azt szerettem volna, ha megszeretik a korcsolyát, ha valóban tudják élvezni. Egy hozzáértő korcsolyás - és egyben anya is - mint én, tudja, hogy ma mik a követelmények. Nagyon erős izomzatot kíván, teherbírást a korcsolyaélsport. Azt hiszem a lányaim ezt nem is bírták volna és én sem akartam. Szabine és Judit a két lányom velem edzenek. Ragaszkodtak hozzá, hogy nekik is én legyek az edzőjük. Hiába próbáltam cserélni. A formációt nagyon szeretik. Benne vannak a magyar formációs csapatban, amelynek jelenleg edzője vagyok. Így most sokat ingázunk Svájc és Magyarország között minden hónapban. Vidéken, Miskolcon és Székesfehérvárott vannak csapatok és edzések. Nagyon érdekes sportág. Sok lány egyszerre korcsolyázik, azonos elemeket mutat be szép koreográfiára, zenére. A lányaim Zürichben járnak egyetemre és közben a senior csapatban versenyeznek itthon, havonta négy napot. Az a hosszabb távú célom, hogy minél jobban elterjeszszem, népszerűsítsem a formációs korcsolyát Magyarországon.

 

Hogyan élted meg annak idején a népszerűséget?

A népszerűséget nagyon jó megélni. Azt akartam, hogy aki ismer, az szeressen is. De az még nem minden. Az még nem munka. Nem szabad összetéveszteni a népszerűséget az edzésekkel. Nem szabad a könnyen jött sikertől megrészegülni. Folyamatosan és nagyon sokat kell dolgozni az eredményekért. Már hónapokkal előbb lehet látni egy felkészülésen, hogy mennyire lesz sikeres és eredményes. Ha a versenyen valami nem jön össze, az a nem megfelelő felkészülésnek, edzésnek a következménye. Ha dobogóra várják az embert, ennek meg is kell felelni, lelkileg és fizikailag egyaránt. Minél nagyobb eredményt akar az ember elérni, annál többet és jobban készül.

 

Annak idején hogy bírtad a nyomást?

A legelső olimpiámon, még nagyon fiatal voltam. Nem mértem fel az esélyességet. Ott voltak a nagy példaképeim, a korcsolya világsztárjai, én pedig szinte gyerek voltam még. Minden olyan nagynak tűnt. Velem egy csoportban indultak azok a régi nagy nevek, akikről csak álmodtam. Izzadtak, izgultak, festették magukat. Én ezt akkor nem értettem. Kimentem körülnézni. Nem tudtam, nem éreztem, mi a tét. Akkor kezd érdekes lenni egy verseny, amikor már bele tudunk szólni. Először már azzal elégedettek vagyunk, hogy elindultunk egy versenyen, valahogy lefutottuk. Aztán előrébb kerülünk, és ahogyan mondani szokták: evés közben jön meg az étvágy, kezdünk belejönni. Amikor az ember bekerül a legjobb 10-be, akkor már nagy a tét.

 

Hogy lehet felfogni, felmérni, hogy most tényleg nagy a tét?

Minden ember életében eljön a nagy pillanat, amit meg kell éreznie, nem szabad elszalasztania. Fel kell nőni ahhoz a perchez, amikor esélyed van a sikerre, akár sportban, akár a munkában, vagy a magánéletben. Ha pedig elszalasztottad, tanulj belőle, és nagyon figyeld, hogy mikor jön el a következő lehetőség.

 

Most edzőként egészen máshonnan és máshogyan látod a korcsolyapályát, mint versenyzőként. Hogyan próbálod átadni a tapasztalataidat a pálya másik oldaláról?

Amikor az ember kimegy a jégre egy zsúfolt csarnokban, szinte rászakad a közönség súlya. Nem szabad ettől megijedni. Élvezni kell. Örülni az ordítozásnak, a tapsnak. Nem engedheted, hogy „lenyomjon” a pálya. Én mindig megmutatom a tanítványaimnak, hogy hogy néz ki a csarnok felülről. „Látjátok, innen néznek titeket, innen szurkolnak nektek. Nem szabad félni. Sokat dolgoztatok, most meg kell mutatni, hogy eredményes volt!”

 

Mit tanácsolnál a következő generációnak?

A csillogás, a látványos siker csak pillanatnyi, nem ez az élet. Az élet egészen más. Az élet nagy része a munka, a felkészülés. A fények, a siker, ami ma annyira áhított, akkor maradandó, ha kemény munka van mögötte. Sokat változott a világ 30 év alatt, de az igazi értékek ugyanazok maradtak.

 

Telegdi Ágnes